A Falstaff ment a Mezzo tévén, tavalyi, Aix-en Provence-i előadás, annyira különleges és szép, hogy az ember nem tudta abbahagyni a nézését. Meg annyira érdekes is volt a képi világa (Barrie Kosky rendezése), hogy a néző tudni akarta, vajon a következő jelenetet hogyan oldják meg. És az aztán következőt? Az első felvonás második képénél csatlakoztam az előadásba, mindenki ott volt, csak Falstaff nem, így aztán vártam a címszereplő megjelenését, közben eszembe jutott nálunk az utolsó előtti felújítás. Gregor és Sólyom-Nagy Sándor fényképe volt a plakáton, vigyorogva mutattak egymásra. Régi szép idők, egyiküknek sem kellett hastömés, saját testalkattal játszottak. Azóta az operaénekesek nagy többsége is egészséges vagy egészségesebb életmódra váltott, nagy párnákat kell viselni a jelmez alatt.

Vagy nem? Christopher Purves énekli Falstaffot, parókával, sőt több parókával, de ami a hasát illeti: saját hassal. Átlagos hassal, talán az egészségesnél kicsit több testzsírral, de semmiképpen nem feltűnővel vagy eltúlzottal.

Nem erről van szó itt és most, de tulajdonképpen már vártam, hogy a kövérek felszólalnak a hátrányos megkülönböztetés ellen. Mert kövérnek lenni mégis nehézség az életben, és nem is lehet nagyon védekezni ellene. A kövérektől a társadalom enyhén viszolyog, valószínűleg hátrányt szenvednek a különböző munkahelyi meghallgatásokon, és jelen pillanatban még nincs is érdekképviseletük. Pedig nemcsak furcsállkodva néznek rájuk, nemcsak lehetetlen elrejteni a testi hibájukat, de a világ körülöttük még őket is teszi felelőssé ezért a hibáért vagy furcsaságért, hát minek zabál annyit. De legalább az opera most időben lépett, a blackface mellé behozta a big belly tilalmát.