Sokáig azt hittem erről a dalról, hogy Frank Sinatra-szám. Úgy hallottam először, és tetszett is nagyon, a hangszerelésben csembaló, a tempó lendületes. A szövegre azért gyanakodhattam volna, mert a jó kis, magabiztos, férfias butulás helyett csupa bizonytalanság, hogy lám, nem ismerek semmit az életben, se a felhőket, se a szerelmet, de magát az életet sem. Nem Sinatra-duma. Aztán jött a meglepetés, amikor filmben szólalt meg, remélem, nem beszélek hülyeségeket, de talán az Igazából szerelemben, Emma Thompsonnal dől össze a világ, és közben az eredeti változat szól, vagy ez egy kicsit nehéz kérdés, mi az eredeti, mindenesetre a szerző, Joni Mitchell előadásában. Ja, hogy ez ilyen. Ilyen is.

Most ez a YouTube-szenzáció, Joni Mitchell visszatért, énekelt néhány dalt a Newport Folk Festivalon. Aneurizmája volt, az is csoda, hogy él, ő meg még a gitárt is a nyakába vette, aztán inkább leült egy aranyozott karosszékbe, és elénekelte a Both Sides Now-t. Talán nem is ő a legmeghatóbb, hanem mindenki más. Akik ott ülnek körülötte, és ha nagyon nem megy neki, akkor hangosabban énekelnek, hogy elnyomják vagy mutassák, mi is a megfelelő hang, egyszerre sírnak és fülig ér a szájuk, hogy itt lehetnek, vagy hogy Joni Mitchell itt van. Megnéztem, hány éves: november 7-én lesz hetvenkilenc. És nekem jegyem van két hét múlva Tom Jones-ra. Ő nyolcvanegy.