Valaki megállított az utcán, ne haragudjak, hogy megszólít, de úgy tudja, hogy én ilyen operás ember vagyok, magyarázzam már el neki, hogy mi abban a jó, amikor az operában azt mondják, hogy most megöllek, és azzal belekezdenek egy ötperces áriába. Hát, ez volna az egésznek a lényege, mondom, hogy az idő megváltozik, ami a valóságban két másodperc, abból öt perc lesz, van időnk alaposabban átélni a pillanatot. És így van ez a való életben is, az érzékelés a nagy pillanatokban megváltozik. Egyszer részt vettem egy koccanásos balesetben, és éreztem, hogy különös módon mindenre van időm, tudtam, hogy belemegyünk az előttünk állóba, de még meg tudok támaszkodni a műszerfalon, megfeszítem az izmaimat, még arra is volt érkezésem, hogy elénekeljem a Levéláriát. Na jó, arra nem, de a két másodperc valamiért sokkal többnek érződött.

Valamelyik nap adta a tévé a Carmen-filmet, Francesco Rosi 1984-es rendezését, ami mintha épp ezen a szinten rekedt volna meg. Mármint hogy miért énekelnek. Mert minden nagyon igaz volt, a lovak prüszköltek, a bika öklelt, Carmen a combján sodorta a szivart, de ha ennyire nyakig ülünk a valóságban, akkor tényleg minek énekelnek? Pláne franciául, Sevillában. Opera és film alapjában véve egymás ellenségei, nagyon ritkán sikerül egy operát érvényesen moziba vinni, és valahol itt lehet mindennek az oka, a film többnyire úgy próbál tenni, mintha valóság volna, az opera meg már feljebbről indul, és ha megpróbálják lerángatni a porba, akkor ellenáll.