Eleinte kicsit nehéz volt elhinni, hogy a Városmajorban előadott, Budaörsön őshonos Szentivánéji álom előadás egy válogatás eredménye. Hogy tényleg ez a kiválasztott, legjobb öt vagy tíz, vagy nem is tudom mennyi, de hogy felelős emberek véleménye szerint ennél inkább csak rosszabbak vannak szerte az országban. Ennyire le van sántulva a magyar színház, furcsán beszélnek, mintha a Jogi esetekből lennének ők a példatörténet, az atya Demetriushoz adná a lányát, de a lány inkább Lysanderhez menne, mit szól ehhez Fluckné Papácsy Edit? Belátom, minden hátráltatja őket, repülők húznak el az égen, gerjed a mikrofon, egyáltalán: van mikrofon, fognak még harangozni és durrogtatni is. Mindegy, elmondják a szöveget Nádasdy Ádám fordításában, az is valami.

Vagy nem pont azt a szöveget mondják el, és az még több. Szóval jó kis este kerekedett belőle, a mesteremberek rendezői vagy alternatív színházat játszottak, Göndör Laci és társulata, de jó, hogy már itt tartunk, Pintér Béla parodizálható. Lilán beszéltek a piros fényekben, elröppent a három óra, és már megint ott tartottunk, hogy ”ha mi árnyak, nem tetszettünk…” Illetve nem ott, mert ez a Nádasdy-fordítás.

Az ember, persze, szeret okoskodni, korjelenséget látni abban is, ha száraz a perec (nem ettem, nem azért mondom), de most így elég érdekes, hogy miért ilyen felemás az előadás, miért vicces, amikor a színház magáról beszél, és miért kell átvészelni a szerelmi jeleneteket, Hermiát és Helénát, de akár Oberont és Titániát is. Miért van csak annak a pillanatnak erotikus töltése, amikor a szakállas Thisbe odahajol Pyramuszhoz? Véletlen, vagy felnőtt egy generáció, amely nem tud vagy nem akar bármit is mondani a szerelemről?

A szünet előtt, mikor Zuboly szamárként óriási péniszt villantott, előttem egy pár fölállt és kivonult, és nem tudom, hogy ez a kivonulás a pénisznek szólt, vagy a tűzijátéknak, le akartak érni kezdésre a Duna-partra.