Augusztus közepén meghalt Sándor Anna, a Liszt Ferenc Kamarazenekar csellistája, és azóta is egyre azon vacakoltam, mit is mondjak róla. Mondjak-e róla bármit is. Nekem ő fontos szereplője az életemnek, játszott a legelső klasszikus zenei hangversenyen, amelyen (önszántamból, de talán egyáltalán) részt vettem. Hangverseny délidőben, a Nemzeti Galériából a rádió is közvetítette A négy évszakot, de én ott voltam, láttam, hogyan is történik ez, és láttam, hogy érdekes. Láttam Sándor Annát, a csellisták második sorában ült egyedül, alapjában véve mindig ott ült, akkor Kelemen Pál és Frank Mária mögött. Sokkal később tudtam meg, hogy az alapító atya, Sándor Frigyes karmester lánya, ja, hogy biztos azért… de nem, nem állt meg semmi ilyen kajánkodás. Helyes asszony volt, és valahogy azt is látni lehetett, hogy egy kicsit másképp játszik, mint a többiek, hogy mintha nemcsak teremtené, de hallgatná is a zenét.

Cserélődtek a csellisták a zenekarban, ő maradt, aztán ő is nyugdíjba ment, ez az élet, de nem ismertem, nem tudtam, hogy beteg, és akkor egyszer csak azt írják, hogy meghalt… hogy van ez? És akkor most mi a teendő? Hallgassak több régi Liszt Ferenc Kamarazenekar-lemezt, hátha másképp szól, hátha kihallatszik valahogy, valamikor, valami? Ugyan mi?

Tegnap végre eszembe jutott valami. Valaki. Haydn és a Búcsú szimfónia. Valószínűleg a leginkább félreértett Haydn-szimfónia, de épp ez a félreértés tartja a felszínen a művet (mondhatni a szó mindkét értelmében). Van a híres anekdota, hogy az Esterházy-muzsikusok szabadságra akartak volna menni, de túl jól muzsikáltak, a herceg nem engedte őket, és akkor Haydn megírta ezt a szimfóniát. Négy helyett öttételes, illetve négy az, de az utolsó tétel két részből áll, a normális finálé után még jön a búcsú, lassú tétel, egyre fogynak a szólamok, és az ősbemutatón a zenészek, ha végeztek, fölálltak, elfújták a gyertyát, és kimentek a teremből. Esterházy Miklós a jelek szerint nálam sokkal értelmesebb volt, mert ennyiből én rá nem jöttem volna, hogy szabadságra akarnak menni, azt hittem volna, hogy ez csak valami játék.

Másfelől a zene egyáltalán nem játékos, bonyolult, zaklatott, furcsa tematikus megfelelésekkel a tételek között, és mindennek a végére még jön ez a sírós-nosztalgikus dallam, az az érzés, ami most is benne van a levegőben, hogy vége van valaminek, nyárnak, világnak, az előbb még itt volt két kürt, most már csak egy van, az imént még játszott a nagybőgő, most meg becsukta az ajtót maga után. Az előbb még valaki csellózott a második pultnál.

Kérdezzétek ezt a vén kacért, hová tevé  boldog és boldogtalan fiait.