Nyugalom, vissza fog vonulni. Amikor úgy gondolja, majd visszavonul. Nem tudom megérteni, mitől van ez a dühödt sürgetés, egyre többen mondják, hogy Domingónak már vége, hogy miért nem tud elválni a színpadtól. Azért, mert erről szólt, szól az élete, ha valaki délelőtt próbál, este föllép, nem tud könnyedén átváltani arra, hogy mostantól csak tévét nézzen. Ezt értem. De miért van ez a kéjes tudósítás, hogy itt sem volt nagy siker, nem fogytak a jegyek, Veronában meg a zenekar nem állt föl a Turandot végén, mert nem érezték méltónak az aznapi teljesítményüket… Mihez nem érezték méltónak? Mindegy. Domingo úriemberként reagált, megérti, ha ők így érezték, még ha neki nagyon fájt is az eset, de reméli jövőre majd köszörülhet a csorbán. Rögtön jöttek a reakciók, vissza akarja könyörögni magát Veronába.

Ugyan már. Miért azt is mi akarjuk eldönteni, hogy mikor vonul vissza valaki? És főleg, mi nekünk ebben a jó? Hogy a visszavonult énekes rögtön legendává változzék, és elmondhassuk: mi még láttuk?

Van az a Leonardo-jegyzet, hogy az ember folyton vár valamit, télen a tavaszt, tavasszal a nyarat, nyáron, hogy véget érjen a hőség, és nem sejti, hogy egyre csak a saját megsemmisülését sürgeti.