Hazudási elvek

Két hazudási alapelv van. Az egyik az, ami a Négyszáz csapásban van, amikor azt mondja Antoine-nak a barátja, hogy „minél nagyobbat hazudsz, annál könnyebben elhiszik”. Mondjuk Antoine-nak ez nem jött be, azt mondja, hogy meghalt az anyja, ő meg pont aznap megy be az osztályfőnökhöz. Pofon lesz belőle, meg nevelőintézet. És van a szokásos, amikor az ember annyira ragaszkodik a valósághoz, amennyire csak lehet, csak épp azt a részletet változtatja meg, ami számára kedvezőtlen. Igen, volt verekedés, igen, a parkban, igen, délután, igen, pont jött egy szolgálaton kívüli rendőr, de nem, nem én kezdtem.

Jennifer Egan ez a második változat. Legalábbis ebben a könyvében, a Manhattan Beach-ben.

Azt hiszem, ez éveket jelentett neki. Éveket, amíg ezzel a regénnyel foglalkozott, amelynek a magja nyilvánvalóan valószínűtlen, nem akarok lelőni semmi poént, talán ennyi elmondható, hogy mélytengeri búvár keres valakit a víz alatt, úgy értem, évek óta lent tartózkodó valakit, de közben elképesztően igaz minden. Mivel a történet a 2. világháborúban játszódik, ehhez az igazsághoz szörnyű mennyiségű interjúra volt szükség, főleg nőket kellett kérdezgetni, akik a haditengerészetnél szolgáltak, szárazföldön, New Yorkban, és napokat, heteket, éveket kellett ülni a könyvtárban, hogy olyan cigarettára gyújtsanak, ami akkor divat volt, vagy az alvó baba úgy csukja be a szemét, ahogy a harmincas években csukta, a rádióban az menjen, ami akkor ment, és a rúzs annyi legyen, amennyit akkoriban használtak.

Nem tudom, hogy a végén megérte-e a sok órát a kész regény, vagy egyszerűbb dolog olyasmiről írni, amit az ember ismer, írjon a háborúról az, aki akkor élt, és a békéről az, aki akkor. De le vagyok nyűgözve.