Valaha azt hittem, hogy Wagnerhoz is ugyanaz az út vezet, mint Verdihez. Az ember először megismeri a részleteket, mondjuk meghallgatja, hogy Az asszony ingatag, aztán tudni akarja, hogy vajon miért is ingatag az asszony, így meghallgatja a teljes Rigolettót. Így aztán, amikor már nagyon zavart a teljes járatlanságom Wagner világában, szépen leslattyogtam az NDK Centrumba, megvásároltam Simon Estes lemezét, Wagner-operarészleteket énekelt rajta, aztán nosza, tárulj Walhalla kapuja, jöjjenek az új csodák.

Nem jöttek. Egyáltalán nem, egy fél lemezt sem tudtam végighallgatni, csak a jó ég tudja, mit énekelnek, kinek mi baja van, és miért gondolják, hogy a bajra a gyógyír az, hogy németül kántálnak.

Furcsa módon fordítva viszont nem ennyire értelmetlen a dolog. Ha az ember már ismeri (vagy mondjuk inkább azt, hogy hallotta már) a teljes operákat, akkor egy-egy részlet akkor is felidézi a teljes művet, ha Wagner nyilvánvalóan nem készült arra, hogy áriaesteket is lehet adni az operáiból, sokszor nincs pódiumi végük a jeleneteknek és áriáknak, egyszerűen abba kell hagyni az éneklést, hogy tapsolhassanak.

A Wagner Társaság 150. születésnapjára tegnap Schöck Atala és Michael Volle énekelt részleteket, külön-külön is, együtt is, nagyon élvezetesen. A fennmaradó időben Pinchas Steinberg vezényelte az Operaház zenekarát, még Liszt Prométheusz című szimfonikus költeménye is belefért a műsorba. Bár, ha így játsszák, akkor nem értem, hogy miért. De nem is az a lényeg, hogy két Hollandi-részlet vagy Wotan búcsúja felidézi-e a teljes operákat hanem hogy a Müpában vagyunk, a teljes operák is felidézik elmúlt és eljövendő júniusokat, a Wagner-fesztiválokat, hogy lesz még egyszer ünnep a világon, hiszen volt is. Meg épp van is.