Hogy a nő nem százas, azt már a filmjéből is sejtettem, mert a zene benne dal, Schubert, a Téli utazás, de még abból sem valamelyik közkedvelt, a Hársfa vagy A kintornás, hanem rögtön az első, a Gute Nacht. Hogy a pasi nem százas, azt is sejtettem, mert ő meg rendes énekes-színész volta ellenére énekelte a Téli utazást. Csak egymásra kellett találniuk, és egymásra is talált Horváth Lili és Szemenyei János.

Ami a találkozásból lett, az A tizenkét óriás című film-színház-muzsika. Filmnek indul, szerelmes történetnek, a fiú és a lány találkozik, kölcsönös szimpátia esetén fölmennek a lányhoz, ahol megkezdődik a mese. A lány A tizenkét óriás című mesét olvassa, nem jöttem akkor még rá, de ez is a Dichterliebe, A költő szerelme című dalciklusból van. Ez a darab címe is, voltaképpen éppúgy elmondja a poént, ahogy a film címe: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre. A tizenkét óriás azért kell a költőnek, hogy ők vigyék a koporsót, és ők süllyesszék a Rajnába, mert nagy koporsónak nagy sír kell. De mi van a koporsóban? A költő szerelme és a fájdalma. Ugyanaz a két történet, de most nincs derűs végkicsengés.

Az a boldogító igazság, hogy attól még nagyon élvezetes az egész, lenyűgöz a kilencven perc összeszedettsége. Formailag elindul a film, és aztán vált, a vászon mögött Danubia Szimfonikus és Szemenyei, mert nem az eredeti Dichterliebe megy, hanem zenekari változat. Ha kell valami vitán felüli érdemet mondani, akkor ez az: végig azt hallja, látja az ember, hogy a 19. századi dalciklus nem valami távoli múlt távoli hangicsálása, hanem mai probléma, mai fazonokkal, mai nem klasszikus képzettségű énekhanggal. Amit veszítünk az énekszólam kidolgozatlanságával, azt megnyerjük a történettel, rólunk szól. Na jó, nem rólunk, de nem is nagy oldalszakállú, frakkos németekről, hanem olyanokról, akiket látunk az utcán. Keresik egymást, megtalálják, és ha elveszítik, az az ő bajuk. Amit énekelnek, az a mi örömünk.