Triesztben kicsit úgy érzi magát az ember, mint Prágában. Nem állnak össze a dolgok. A város és a lakói. Ahogy Prágában azt érezni, hogy hiszen ez egy német város, csak csehül beszélnek (régi élmény, ma a belvárosban alig beszélnek csehül, a turisták elfoglalták), Trieszt mintha osztrák város volna, amelyben olaszul beszélnek.

Persze, a múlt, hogy tényleg a Monarchia része volt, több, mint ötszáz éven keresztül, ehhez képest inkább az a csoda, hogy igazi olasz identitása van, de közben minden egy kicsit mégis más, elcsúszott. Nem is az épületekre gondolok, bár azok is meglepően ismerősek vagy otthonosak, de másutt vannak a kulturális hangsúlyok. Trieszt könyves város. Nyilván minden város könyves város, mindenütt olvasnak, a magam részéről órákat tudok eltölteni Rómában is a Feltrinellinél, és Velencében van a világ legszebb könyvesboltja, egyik bejárata az utcára, a másik a csatornára nyílik, és lusta macskák fekszenek a régi köteteken. Mégis, mintha minden olasz város elsősorban a szemnek épült volna, de már Pompeji is, kell, hogy legyen kert, meg szoba, meg tűzhely, de el lehet ezeket úgy is rendezni, hogy ebből a három dologból műalkotás legyen.

Érzem, hogy finoman szólva is ingatag a talaj, amire a következtetést föl akarom építeni, de hátha ez világosabbá teszi: olyan kávéház, mint a trieszti San Marco másutt nincsen. Vagy én nem láttam. L alaprajzú a helyiség, az egyik szárán kávéház, a másikon könyvesbolt van. Az ember bent van egy fél órát, és úgy érzi, nyakig, szemig, homlokig merült el a kultúrában. Pedig csak egy cappuccinót ivott.