Mivel Párizsban a jó múzeumok száma ha nem is a végtelenhez, de a felfoghatósági határhoz közelít, egy idő után az embernek döntenie kell: Párizsba jött vagy a párizsi múzeumokba. Annyi idő soha nincs, hogy mindkettőbe együtt, vagy ülünk két órát a Szajna partján, és nézzük az embereket (jóllehet, többnyire ők sem párizsiak), vagy ugyanazt a két órát négy fal és rengeteg szépség között töltjük el. 

Kicsit hajlottam rá, hogy legyen ez most egy igazi, párizsi út, kóválygás a szombati piacon, sajtok, kasmírnak mondott pulóverek és bánatos halak között, de a szükség is nagy úr, és ott a Guimet múzeum a piac mögött, biztosan kellemesek a körülmények, és nem kell alibi-kávét inni a vécéhasználatért cserébe. 

Már benne is vagyunk a csapdában, mert ha belép az ember a Guimet-be, lát egy hatalmas, sokfejű kőkobrát, amit egy sokfejű, sokkezű valaki ölel (vagy fojtogat?), a kígyó farkát meg egy egyfejű, bajszos-mosolygós legény tartja. Nem fogok kivonulni, mint aki jól végezte dolgát, elég ha jól is végeztem dolgomat. 

Szépséges. Guimet úr 19. századi iparos volt, akinek mániája volt az utazás, és a távol-keleti utakon elkezdte gyűjteni a műtárgyakat. Annyit gyűjtött, hogy Lyonban múzeumot nyitott nekik, aztán ez a múzeum költözött Párizsba, a Jéna térre. Ma már óriási az anyag, hiszen állami gyűjtők és rablók csatlakoztak a munkához. Az ember tökéletesen el van veszve, szinte senkiről nem tudja, hogy ki ő és mit csinál, még a kobrán lévő alakokat sem sikerült megfejtenem, de így is olyan az egész, mintha egy nagy franciaablakon át benézhetnék egy másik világba. Majd ha erről már mindent tudok, és unottan ásítok egy újabb Matisse-t látva, tudom, merre menjek tovább.