Este Messiás lesz a Müpában, bizonyos szempontból tényleg felfoghatatlan darab, mert a legtöbb oratóriumban mégis van olyan rész, amit az ember nem szeret. Elfogadja, hogy szükség van rá, ez is énekeljen valamit, meg az is, de a komponista sincs mindig csúcsformában, vagy, ki tudja, lehet, hogy elpöttyent egy-két nem annyira jó ötletet is, majd a többi elviszi. A Messiásban viszont nincs ilyen pillanat, valahogy végig jó. Emlékszem, amikor legelőször hallgattam, lemezről, és nem akartam elhinni, hogy ez tényleg ilyen, nem lehet abbahagyni, nem lehet elunni, az egyik fenomenális számból megyünk a másikba, szünet nélkül. Ráadásul Händel 21 nap alatt írta az egészet, ez is egy érdekes kérdés, hogy azóta miért lassultak le a komponisták, Beethoven már évekig piszmogott a Missa solemnisszel, és nem arról van szó, hogy nem érte volna meg, de azért nem jobb a Messiásnál.

Nem tudom, hogy a komponálási tempótól van-e, vagy a különleges óráktól és napoktól, de a teljes mű minden terjedelme és mélysége ellenére is könnyednek tűnik, mintha minden magától ment volna. Vegyük példának az első áriát, a tenor énekli, Every valley. A szöveg Izaiás prófétától való, készítsétek az Úr útját. Az ária a völgyekről azt mondja, hogy minden völgyet töltsetek föl, és ennek megfelelően a feltöltés a zenében is megtörténik, az exalted szó egy fölfelé menő futamra esik. Aztán a hegyeket meg el kell hordani, itt meg a low szó egy mély hangra kerül. És így végig, amit mondanak, azt hallani is lehet, úgy értem a szó jelentése zenévé válik, az egyenes meg a sima egyenes meg sima zenét kap, mintha ennyi volna az egész zeneszerzés, a szövegben a szavak értelmét egyszerűen zenére kell fordítani.

Ahogy A király beszéde című filmben mondja V. György: easy when you know how.