Meghalt James Bowman, ezer okból is elszomorító, de nekem van egy ezeregyedik okom is a szomorúságra: valaha beszélgettem vele. Nem mondom, hogy életem nagy interjúja kerekedett volna belőle, de nagyon kedves, nagyon különös ember volt, én meg voltaképpen semmit sem akartam tőle, csak hogy írja alá azt a két lemezborítót, amit magammal vittem. Meg elmondani, mennyire szerettem, amikor Handelt énekelt, vele kezdődött az Óda Anna királynő születésnapjára című darab. A rádióban Békeódaként ment, azt hiszem, ez a darab német neve, és joggal, mert a szöveg is a békéért hálás, Anna királynőnek köszönhető az utrechti béke, amivel véget ért a spanyol örökösödési háború. Az ember csak bekapcsolta a rádiót, és leesett az álla, hogy ilyen szép zene létezik. Vonósok, és, mint valami angyalhang, férfi, de női magasságokban, aztán a trombita, kényelmes tempóban, ráérünk, egy örökkévalóság áll a rendelkezésünkre. Mármint az ő rendelkezésükre.

Most már tényleg.   

Nálunk, amennyire látom, még mindig elég népszerűtlen a kontratenor hangszín, miért is kell ezt elvenni a nőktől, amikor sokkal jobban csinálják. Hogy Angliában ez már régóta megy, az többek között James Bowmannek köszönhető, aki átvette az örökséget Alfred Dellertől, az első jelentős 20. századi kontratenortól. Mintha megfordult volna a hagyomány, hiszen Bowman azért lett feltűnő, mert ő vette át Dellertől Oberon szerepét Britten Szentivánéji álom című operájában. Egyébként vele készítette Britten az utolsó lemezfelvételét is, Bowmant kísérte zongorán saját Purcell-átdolgozásában, a Sweeter Than Rosesban. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy mintha megfordult volna az út iránya, Brittentől mentünk, mentek Handel és Purcell felé, és nem fordítva.

Valószínűleg nem mondtam el annak idején Bowmannek, mennyire szerettem az éneklését, ez is egy tanulság: soha nem szabad elhallgatni az ilyesmit.