Hátha

Megáll Andrés Gabetta a Bach d-moll hegedűverseny első tétele után, illetve mi állítjuk meg, lelkes közönség vagyunk, ha a zenészek abbahagyják, mi tapsolunk. Ez volt a koncert első részében is, bár akkor önálló áriák és tételek hangzottak el, csak az volt kínos, hogy a Máté-passióból való arioso és ária közé is tapsolást ékeltünk. Most mindenesetre a szólista Gabetta szól egy-két szót, ami talán magyarázat, hogy miért játszotta a hangoknak csak úgy kétharmadát el, azokat is vitatható tisztasággal, ez a hegedűverseny átirat. Csembalónál más, de itt nagyon sokat kell dolgozni. Van ilyen, ha az ember Bachot játszik.

Ha csak az volt a cél, hogy kedves közönség, ne tapsolj már a tételek között, nem sikerült elérni. Vagyis nem rögtön, utána a Bach-kantáta már egyben lemehetett.

Furcsa koncertműsor, az első részben Best of Bach jelleggel, plusz a Pachelbel Kánon, hogy minden még furcsább legyen, a második részben viszont hosszabb egységekkel, a hegedűverseny mellett egy szólókantáta, az Ich habe genug. Nemcsak Andrés Gabettának volt nehéz estéje, az oboistát is láthatóan túlterhelték. De nem is ők voltak a hősök, hanem az énekes Benjamin Appl. Appl a német baritonhagyományok folytatója, új Fischer-Dieskau, új Hermann Prey és Walter Berry, de mindegyiküknél csinosabb, ami soha nem hátrány, de ma még fontosabb, mint annak idején. Sajnos a hangja nem annyira szép, mint a kollégáké, lent alig szól, az előadás azonban átgondolt, okos és kidolgozott, egy pillanatra sem unalmas. Akire régóta vártunk, akitől reméljük, hogy a dalénekesi hagyományokat újraéleszti, aki köré nem kell színpad, jelmez, smink (na jó, az van rajta, de nem színpadi), önmagában is elég érdekes, az éneklése is annyira aprólékos és mégis az egészet szem előtt tartó, hogy leköti a közönség figyelmét.

Nem pont az, de közel van hozzá. Ott jár a fűvel benőtt ösvényen, és talán biztat másokat is, gyertek velem. Gyertek utánam.