Mégis Francis Fukuyamának volt igaza, vége a történelemnek. Tudom, hogy maga a történelem cáfolta meg a saját végéről szóló könyvet, és megint háború van, megint évszámokat tanulunk és fognak tanulni unokáink, de a moziban egy nagyszabású és igazán jó film arról szól, hogy hogyan készült el egy kosárlabdacipő. Legközelebb a korpásodás elleni sampon feltalálása lesz a téma… - ja, az már volt, de akkor még viccnek szánták.

Egyébként tényleg jó a film, megint ez a Ben Affleck-meglepetés, hogy ért hozzá, tudja, hogyan kell képsorokat egymás mögé illeszteni, milyen zenét kell választani hozzá, kik legyenek a színészek. Ő maga meg a barátja, Matt Damon. És Viola Davis, aki viszonylag keveset van a vásznon, mégis mindenkit lemos. És megy tovább a film családias jellege, Viola Davis filmbéli férjét az életbeli férje alakítja. Ők a Jordan-házaspár. Van egy híres fiuk, akiről a tornacipőt elnevezték.

Lehet, persze, azt mondani, hogy ez is történelmi film, először fordult elő, hogy a sportszergyártó nemcsak ráírta a sportoló nevét a cipőre, de százalékot is adott a névhasználatért, ekkor kezdődött, hogy a sportolók, és főleg a fekete sportolók maguk is meggazdagodtak a többnyire fehérek uralta gyártásból. Michael Jordan adatait ki is írják a film vége felé: most is évi 400 millió dollárt keres a cipőn, pedig sok-sok éve visszavonult. El lehet képzelni, mit hoz a konyhára a szerződés a Nike-nak.

El kellene dönteni, hogy akkor most ki szerződött jobban. A cég, amely végeredményben megvett egy egész embert, vagy az egész ember, akit busásan fizet élete végéig és még azon is túl a cipőgyár. Vagy nem kell eldönteni, mind erre vágyunk, jöjjön egy számítógépgyár, és fizessen 400 milliót, lehet forint is, hogy ezen a gépen írja a blogját. A lelkiismereti részt majd én megoldom.