Durrant-e?

Van egy mellékes kérdés, de az már régebb óta foglalkoztat. Vajon van-e a gitározásnak izomtömeg-növelő hatása? Néha elhűlve nézek menő gitárnyúzókat, hogy mekkora bicepsszel dolgoznak, és nem tudom eldönteni, hogy azért ilyen izmosak, mert tudják, hogy nézik majd a karjukat, vagy az izom a pengetés mellékhatása náluk. Tegnap Mauro Durantét nézve nem tudtam eldönteni, hogy vajon a csörgődobolástól ennyire daliás a karja, vagy a rövid ujjú ingben való játék ösztönözte arra, hogy a konditermek gyakori vendége legyen.

Nem ez volt az este fő tanulsága, hanem hogy egy szám alapján soha nem szabad elindulni. Nem nagyon régen a rádióban hallottam Justin Adamst és Mauro Durantét, és tényleg jófajta, fejlóbálós zenét játszottak, az egyik (Adams) nyúzta az elektromos gitárt, a másik meg csörgött hozzá és délolaszul kántált, az egészben volt valami valószínűtlen és mégis harmonikus egybecsengés, nem kell mindig Beethoven, de jó lesz egyszer kicsit rázkódni a Müpában.

Mások nem osztották az elképzelésemet, mert nem mondhatnám, hogy tűt nem lehetett elejteni a Fesztiválszínházban, ami nyilván nem tesz jót a hangulatnak, de nemcsak ez a baj. Tényleg meglepő, és végeredményét tekintve jó is a két ember találkozása, blues és keserves, Afrika és Gibson gitár, de egyikük sem őrületesen nagy hangszermester. Durante úgy énekel, mint mindenki a palermói piacon, kicsit jobban hegedül a mindenkinél, de nem sokkal. Adams klasszikus háttérzenész, akinek végre megadatott, hogy nem valaki mögött áll, vagy csak félig takarja el Mauro Durante, egyedül vagy másfeled magával azonban nem csillog eléggé. Aki nem szeret ritmikusan tapsolni, vagy ugrabugrálni a koncerten, annak ez nem volt nagy élmény. A tapsolók és ugrabugrálók nevében nem tudok nyilatkozni.