Többet nem lehet tenni érte. Nagy kiállítás, szép kiállítás, megvan a tere a képeknek, és a festmények csak erősítik egymást. Na jó, lehetett volna tenni többet is, talán ha megépítik a Ligetben azt a múzeumot, amit Csontváry elképzelt magának, felülről jövő fényekkel, és akkor talán a magyar zseni úgy van bemutatva nekünk és a nagyvilágnak, ahogyan ő szerette volna.

De hát nem ez az egész Csontváry-történet? A végén minden úgy van, ahogy ő szerette volna, a megszállottság ünnepélye, csak ránk erőltette az akaratát, amire ő azt mondta volna, hogy nem is az ő akarata, hanem a láthatatlan szellemé, ő csak tette, amit mondtak neki. Nekünk miért nem szól a láthatatlan szellem, ő a világ legnagyobb napút festője? Vagy szól?

Újra és újra meg kell harcolni Csontváryért. Nekem legalábbis mindig szól egy józan hang, nem a láthatatlan szellemé, hanem a sajátom, amely azt mondja, hogy aki a Zrínyi kirohanását festette, azt hogyan tekinthetném vezérlő csillagként. Aki azt a ki tudja, milyen állatot pingálta a Mária kútjánál, az nekem nem barátom. Hiába minden. Bemegy az ember a Szépművészetibe, és csak azt látja, hogy minden elveszett. Már rég elveszett. Csontváry már rég győzött. Megint eszembe jut, hogy Mária kútja csak azért izgatott Názáretben, a busz ablakából, mert Csontváry megfestette, hogy Taorminában csak azt kerestem, hol állhatott ő, amikor nézte a színházat, hogy a Baalbeken éppen úgy megkeresem azt a részt, ahol megfolyt, vagy megfolyni látszik a festék, ahogy a Dávid lábszárán is megkeresem annak a baromnak a monogramját, aki belevéste magát a szoborba. Minden félrecsúszott nyakkendőben.