Csontvárynak sikere van. Ezt nem én mondom, hanem Komlós János (gondolom, az a Komlós János) egy 1963-as Népszabadság cikkben, és folytatja is, tulajdonképpen azzal a gonddal küzdve, amivel azóta is sokan, meg azelőtt is sokan, hogy van ez a szabálytalan ember, mihez kezdjünk vele. Nem lehet azt mondani, hogy Komlós (akár az a Komlós, akár másik) vak és buta lett volna, látja, hogy nem lehet szabadulni tőle, de nem tetszik neki a teljes elfogadás és megadás, egy kicsit azon is fennakad, hogy egyesek már szocialista realistának mondják Csontváryt. Mondjuk ezen föl lehet ma is háborodni, legfeljebb más okból.  De Komlós is látja az erejét, őt is zavarja a dilettantizmus, ugyanaz a baja, mint a mai nézőnek, aki nem akarja könnyen adni magát, vagy bizonytalan, hogy akkor most tényleg be akarnak neki dumálni valamit. Nemcsak arról van szó, hogy Csontváry olyan festő, aki nem tud rajzolni, mert milyen festő az, aki úgy kezdi el a magányos cédrust, hogy nem tudja, mekkora lesz a képen a fa, aztán, amikor nem fér ki, akkor egyszerűen összenyomja a fa tetejét.

Szerencsés festő, mert valamiért ennek is jelentése lesz, a fa szó szerint nem fér a keretekbe. A cédrus lombja meg fölidézi a szárnyas napkorongot, ezt talán Csontváry sem vette észre. 

Komlós egyébként jól mondja, hogy ezentúl majd minden őrült dilettáns Csontváryra fog hivatkozni, és ahelyett, hogy megtanulná a mesterséget, a saját útjáról fog magyarázni, vagy akár a hangokról, amelyeket hallott, rá nem vonatkoznak szabályok és rendszerek. Hatvan év múltán is legfeljebb annyival haladtunk előrébb, hogy erre meg azt mondja az ember: és akkor mi van?