Az embernek nincs olyan sok élete, ennek megfelelően nincs olyan sok „életem Varázsfuvolája” sem. Lehet, hogy ez volt az, amit tegnap adtak a Metripolitan Operából.

Pedig nem volt könnyű helyzetben a rendező, Julie Taymor szépséges produkcióját kellett helyettesíteni vagy pótolni, szép legyen, jó legyen, okos legyen. Szép, jó, okos, és még valamit hozzáad ez a változat, ezt az egyszerre régi és új benyomást. Vetített díszleteket, de hozzá rengeteg klasszikus eszközt, high-tec és low-tec egyszerre. A vetítést ott helyben készítik, úgy értem, egy táblára írják föl a mű címét, és a nyitány alatt az a vetítés. Die Zauberflöte. Aztán 1791. Aztán W.A. Mozart, és amikor azt hinnénk, hogy kifogytak a felírható dolgokból, még kiírják, hogy első felvonás. És madarak jönnek, madáremberek, nem Papageno, hanem madarakat játszók, kezükben papírral. Van melléjük egy zajművész is, aki a madarak röptét zörgeti, viszonylag egyszerű eszközzel, gumikesztyűk kuttyogtatásával. És így végig, két felvonáson át.

A varázsfuvola szöveg által terhelt opera, ami régebben felvilágosultnak hatott, az ma nőellenes duma, diktatúra, de legalábbis egyszemélyi vezető-barát történet. És még ott van Monostatos is, aki mór és gonosz, ez egyelőre tényleg megoldhatatlan még itt is, New Yorkban is bele kellett nyúlni a szövegbe. Monostatos természetesen fehér, (Tamino egyébként Lawrence Brownlee) de ettől értelmetlenné válnának a színproblémái, hogy az emberek utálják a feketét, és őt épp egy fehér lány vonzza, így ennyit változtattak a szövegen: schwarz helyett bösét énekel az áriában, weiss helyett reinét.

Az embernek óhatatlanul Gregor József jut eszébe, amikor eltévesztette a prózát, (ha ugyan eltévesztette), az arcodnál csak a lelked feketébb helyett azt mondta sarastrói méltósággal, hogy az arcodnál csak a segged feketébb. Mai füllel ez tulajdonképpen enyhébb.