A beszéd célja a közmegegyezés szerint az, hogy az emberek megértsék egymást, össze tudjanak fogni, egyesíthessék az erejüket. Ezért is lett ideges Isten, amikor látta, hogy az egynyelvű emberek közösen kezdenek el építeni egy nagy tornyot, amelynek a csúcsa az égig ér, így aztán összezavarta a nyelvüket, hogy ne tudja a kőműves, mit mond a vályogvető.

Erre persze sokan mondják, hogy már a kiindulás is téves, a beszéd célja éppen az, hogy az emberek félrevezessék egymást, hogy ne tudja a balfácán, mit akar a jobbfácán, vagy legfeljebb két fácán tudjon összefogni a pulykák ellen. Ezért alakul ki a tolvajnyelv, vagy a nyelven belüli alnyelvek, ha érthető a kifejezés, valami szaknyelv, amelyet megérteni nem lehet, vagy nagyon fárasztó, így az ember elunja, aláírja a papírt, és utána döbben rá, hogy az a saját halálos ítélete volt. A probléma az, hogy ennek az alnyelvnek nem szabad teljesen elszakadnia a főnyelvtől, tehát valahogy mégis azt a benyomást kell kelteni, hogy egy nyelvet beszélünk. Kezdem azt érezni, hogy én is tolvajul beszélek.

Csak azt akartam mondani, hogy reklámok mennek a tévében, és azt érzi az ember, hogy itt is van valami saját szókincs, állandóan a zamatos gyümölcslevekről beszélnek, miközben a való életben én még nem találkoztam olyan emberrel, aki teljes komolysággal használta volna a „zamat” szót. Valaki, valamikor elkezdte, hogy a gyümölcs zamatos, és azóta ez a szó másodvirágzik a reklámokban. A telefonokat meg nulla forintért lehet megvásárolni. Értem, hogy miért, mert ami ingyen van, az annyit is ér, míg ami nulla forintba kerül, annak mégis van valami ára, csak épp sikerült kifogni valami rendkívül kedvezményekkel járó akciót. Ja, persze, és akciónak nevezik az árengedményt, a reakció akkor nyilván áremelés. Igazából az az érdekes, hogy mikor kezd el keveredni a reklámnyelv és a közbeszéd. Az akciót illetően már biztosan megkezdődött vagy befejeződött a jelenség, a zamat egyelőre ellenáll.