Van egy általánosnak mondható félreértés, amely szerint zenét hallgatni megyünk el a koncertekre. Ez, természetesen nincs így, a zene csak ürügy, a szerző csak alibi, azért megyünk, hogy megmerítkezzünk a nagy előadói személyiség napsugarában. Nem panaszként vagy önleleplezésként mondom, élők élőt szeretnek (örülj, amíg a főítész levág), csak magyarázat. Talán. Arra magyarázat, miért kell most, a halálhír címsorába odaírni: meghalt Jandó Jenő zongoraművész. Ha csak a zene számítana, mindenki tudná, hogy kicsoda Jandó Jenő.

Lehet aztán magyarázkodni, hogy hány nagy zongoristát tud eltartani, befogadni a tízmilliós ország, legfeljebb kettőt, már Schiff András is a szabadságot választotta, Jandó Jenő meg az itthon maradást. Igazából ez már régen nem probléma, kinyílt a világ, Jandót is fölfedezték, lemezre vette szinte a teljes zongorairodalmat, Haydntól Bartókig. Ehhez persze az is kellett, hogy mindent tudjon, de hát tudott. Nem kell nagyon gyakorlott fül ahhoz, hogy valaki fölismerje Jandó Jenő játékát, azt a csodálatos fürgeséget, csilingelést, amin valahogy mégis rajta volt valami finom, matt fátyol. Kiváló és eredeti hangú pianista volt. Hogy ez miért nem volt köztudott, ahhoz csak rá kell nézni. Nehéz volt őt piacosítani. Talán ha övig növeszti a szakállát, és néha beleakad az ujja játék közben, akkor tudta volna a szélesebb nyilvánosság is, hogy kiről van szó. De ő mintha mindig rejtőzött volna, a szemüvege és az ápolt szakálla mögé. Nem nyilatkozott látványosan és hangosan, talán abból indult ki, hogy ő zongorista, amit mondani akar, azt a hangszer segítségével mondja el.

Olyan nyelven beszélt, amit kevesen értenek.