Akármilyen langy az érdeklődés az emberben a férfidivat iránt, a dolog rettentő szórakoztató. Az ember megtanulja, hogy soha, soha, de még véletlenül se legyen azonos színű és mintájú a nyakkendő és a díszzsebkendő, vagy hogy a férfidivat királya Gianni Agnelli, a FIAT egykori vezérigazgatója, aki valószínűleg még azt is megengedhette volna magának, hogy azonos színű nyakkendőt és díszzsebkendőt viseljen. De ha ezt nem is tette, gond nélkül hordott túrabakancsot az öltönyéhez, és kívül hordta az óráját, úgy értem, a mandzsettáján kívül, az ingére csatolta. Nyilván őt nem lehetett megvádolni azzal, hogy nagyon mutogatni akarná a vagyonát, annyira egyértelmű volt az anyagi helyzete. Agnelli volt a sprezzatura hercege (az előbb még király volt, ez így nem jó) a sprezzatura császára, a sprezzaturára viszont nincs, vagy nem jut eszembe megfelelő magyar szó, maradjunk abban, hogy hanyag elegancia.

De nem róla akartam beszélni, hanem arról, hogy a férfidivattal foglalkozó csatornákat követve előbb vagy utóbb beleütközik az ember az old money – new money problémába. Mindent lehet vásárolni, de múltat nehéz, éppen ezért az igazi elegancia ezzel próbálja megkülönböztetni magát az uborkafáról lepottyantaktól: nekem már régóta van pénzem. Már a nagyapám is vasalt nadrággal született. Vannak is különböző módszerek, hogy lehet úgy öltözködni, mint aki már régóta jól öltözködik, melyek azok a férfi illatok, amelyeket csak jó családból való úrifiúk használnak. Arra gondolok, mennyire jó, hogy ez a probléma nálunk egyelőre nem létezik. Megfelelő történelemmel ki lehet iktatni az old moneyt, az arisztokratákból kleptomániás, raccsoló gyagyák lettek a Mágnás Miska nyomán, és akinek ma pénze van, az nem lehet rendes ember. Mégis egyszerűbb így az élet, nem?