Valamiért mindig azt érzem, hogy ki kell tartani Kenneth Branagh mellett. Mert ott volt az Othello, meg ott volt még egyéb Shakespeare, milyen egyszerű színész volt benne. Meg ott vannak a Poirot-k, amik nem nagyszerűek, de mintha nem rajta múlna. De hát akkor kin? Főszerepeli és rendezi is a mozikat, de kicsit vagy nagyon, mind félremennek. Ez a mostani, a Szeánsz Velencében nagyon. És akkor jöhetne egy hosszas-hosszas fölsorolás, hogy miért is, mert hiába színészközpontú a film, azért leginkább Branagh-központú, hogy teljesen értelmetlen volt áttenni a történetet Velencébe, mert akkor erőszakot kell tenni mindenen, és úgy tenni, mintha 1947-ben Velencében nagyszabású felfordulás lett volna halloweenkor, pedig még most sincs. Hiába Velence, hiába a paloták, ha az operatőr minden képi tehetsége ellenére is sablonos gondolkodású, és csak annyit fényképez a városból, amit mindenki, akinek fényképezőgép lóg a nyakában, ferde síkok, vízen tükröződő tornyok.

Nem, nem, már megint nem.

El vagyok keseredve, főleg a bajusz miatt. Mindig reménykedek, hogy jön végre egy új Poirot, akinek nem ez a mini-bociszarv bajusza van az orra alatt, amit David Suchet visel. Mert Agatha Christie ugyan írja, hogy Poirot viaszkolja a bajuszát, de azért azt is mondja, hogy maga a bajusz impozáns. Kenneth Branagh duplabajusza nem viaszkolt, de impozáns. De ebből így nem lesz Poirot.