Nem fogja a Golaud

Golo az Állatkert ezüsthátú hímje, negyvenvalahány éves gorilla, családfő, számos gyermek atyja, de hát nem is róla akarok beszélni. Nem is Thomas Mann történész fiáról, akit eredetileg Gottlieb Angelusnak hívtak, és, gondolom, gyermekkori nevét vitte tovább a komoly és szigorú felnőttkorba. Furcsa módon Maeterlinck Golaud-ját németül Golónak írják, nem jöttem rá, hogy miért, de most ő a gondolatmenet hőse.

Hogy milyen Golaud-nak lenni? Vacak. Ahhoz épp elég esze van, hogy rájöjjön, mennyire rossz szerepet írtak neki, hogy nem ő a darab és az opera hőse, hogy a neve nem is illik a címbe, nem lehetne Golaud és Mélisande az opera, csak az, hogy Pelléas és Mélisande. Az gyönyörűen hangzik, a másik meg sután. Azt is tudja, hogy ettől még ő az opera hőse, csak senki nem akar vele azonosulni – nyilván azért, mert így is túl sokan azonosulnak vele, mondhatni, akaratuk ellenére. Mert ezek a szépek és karcsúak csak szaladgálnak az erdőben, nézik a fényt, szeretik egymást, olyan vidéken járnak, amely azonnal elkomorul, ha Golaud arra jár a vaskos lépteivel. Nemcsak arról van szó, hogy kicsoda Golaud a történetben, hanem hogy ő az opera és a közönség is egyben, közönsége annak az operának, amelyben ő énekel. Úgy értem, mi vagyunk az oszloplábúak, akik csak nézik a művet, nézik, és legjobb esetben odáig jutnak el, hogy de nagyon szép ez, hogy felébred bennünk a vágyakozás, szeretnénk ebben a történetben élni, mint ismeretlen negyedik, aki tisztást talál a sötét erdőben. De még ez sem biztos, mindenki úgy jó és ott jó, ahol van. Szóval mi vagyunk Golaud, aki nem ért az egészből semmit, csak látja és hallja a muzsikusokat, látja, hogy ők otthon vannak abban, amit mi az ablaküvegen keresztül nézünk és hallunk. Rólunk szól a darab. De kár.