Kicsit jobban kellene szeretni az Embtragot, a Katona József Színház kísérletét, hogy maivá, élővé, frissé tegye a klasszikust, Nádasdy Ádám kiegészítéseivel és átírásával. Viszonylag hamar kiderül, mennyire Madách az, amit játszanak. Eléggé, de valahol a harmadik perc táján azt mondják, hogy „ugyanazt a lemezt játsszák”, ezt biztos nem Madách írta. És ha nem volna vinil-megújhodás, akkor lehetne éppenséggel ez is a múltból behívott kép. Szinte-klasszikus

Kicsit kevésbé kellene szeretni az Embtragot, mert túlkényezteti a közönséget. Tényleg, már Madáchot is nehéz volna követni? Érdemes azt, hogy „űrt érzek, mondhatatlan űrt” arra cserélni, hogy ürességet érzek? Hamarosan Petőfi következik, a tél dere már megüté fejemet le lesz cserélve arra, hogy őszülök?

Ezek csak az elméleti, vagy lelkiállapot hozzáállások, teljesen mellékesek ahhoz képest, ami a színpadon látható. Meg ahhoz a fontos rendezői (Székely Kriszta) felismeréshez képest, hogy Az ember tragédiájának nem kell feltétlenül történelmi tablóvá válnia, ahol a néző valahol a középtájon elkezd visszaszámlálni, hogy mennyi van még hátra, mikor lesz végre sok az eszkimó, hanem egy korba belefér mindegyik, vagy majdnem mindegyik kép, demokrácia és jó szándékú zsarnokság, kéjelgés és vallási düh, kiábrándultság. Főleg a kiábrándultság, ez is lett a legjobban sikerült szín, a prágai. Ami meg nem fér bele az egyetlen korba, az ki is marad, mint a párizsi szín.

Jobban szeretném, ha mindennek ellenére nem unnám mégis, nem érezném, hogy sokat énekelnek, hosszan táncolnak, nem minőségi a csere, szöveg helyett Fender gitár. Kevésbé szeretném, ha nem látnám a vagányságát, meg a nagy léptéket, a szép díszletet, a három Ádámot és két Évát, egy Lucifert. Zavarban vagyok az egész előadással kapcsolatban, de lehet, hogy az egyáltalán nem baj.