Nápolyi

A Magyar Mozi Tv-n ment egy fekete-fehér film, Fábri Zoltán Utószezon. Épp csak belenéztem, túl érdekesnek látszott ahhoz, hogy a közepétől kezdjem, öregfiúk nagy szerepei, Páger, Básti, Kőmíves Sándor, Szendrő József. Eljön az ideje. De amíg néztem, egy patikában valamit csinált Tolnay Klári és Koltai János, és utána megszólalt egy kis dallam. Szinte csak egy füttyszó, egy fiúfitty, de mi is ez? Mi is ez?

Az ember gyötrődik, hogy ezt ismeri, nyilván valami régi magyar dalra utalnak vele, ha megvolna a szövege, eszembe jutna, ha eszembe jutna, megvolna a szövege, mindjárt megvan, és tényleg. De nem lehet. Ta-ra-ra-rara-rara. Ahol tiszta kék az ég. Ennyi volt a dallam. Megy aztán tovább: élni jó, élni szép. De hogy kerül ide? Ez A kutya, akit Bozzi úrnak hívtakból való. Ez meg egy 1966-os film, körülbelül tíz évvel a Bozzi bemutatója előttről. De hát az. Megnéztem a zeneszerzőt, és valóban: Fényes Szabolcs.

Ezek szerint ő is úgy dolgozott, ahogy a zeneszerzők szoktak, voltak neki a fiókban leírt dallamai, amelyeket aztán elővett, ha szükség volt rá, vagy elfogyott az ihlet. Ezt a foszlányt itt is használta, aztán a Bozziban igazi olasz melódia lett belőle.

Amennyire tudom, voltak Fényes Szabolcsnak kedvenc saját dalai, csak néha nem tudta befuttatni őket. A Fuss, hogy utolérjenekben például kétszer is eléneklik a Gyermekkori álmok című (vagy kezdetű) dalt, egyszer Koós János, és egyszer, a film legvégén Pécsi Sándor, de hiába, mert mindent vitt a Félteni kell. A Bozziban is ez egy jól bemutatott, visszatérő dallam (és ezek szerint már volt egy filmes előélete is), de hiába, a nagy sláger mégis az lett, hogy Küldök néked egy nápolyi dalt. Mondjuk érthető, míg nem láttam a Bozzit, meg voltam győződve róla, hogy az egy igazi nápolyi dal, Pavarotti is énekelhette volna.

Csak meg kellett volna tanulnia magyarul.