Valamitől elnehezül a szíve az embernek Az üvegcipő után, jó volna tudni, miért, mert különben szép az előadás a Vígszínházban. Molnár és Mohácsi, jó kettős, nincs is semmi különösebb meglepetés, legfeljebb annyi, hogy az első felvonás mennyire Molnár, és mennyire kevéssé Mohácsi. Aztán megjönnek a szokott arányok, a másodikra, nagy mulatás, hejehuja, benyögések és mellékszereplők, akik mindig annyira igaziak. Isten áldja meg kendteket, szegény édesanyám beteg, kiabálnak le az egyik páholyból, mire a rendőr fegyvert ránt, dögöljön meg a jó büdös édesanyád, és lőni kezdi a lakót. Welcome home, de ezért csak nem kell úgy elkettyenni.

Akkor a harmadik felvonás lesz az oka, a beteljesülő szerelem az ötvenhat éves Sipos Lajos és a huszonhárom éves Irma között, hogy ilyen nincs is, ne is legyen, ez valami molnári vágyálom, hogy legyen az ember mellett egy kis nőalak, akivel felmoshatja az előszobát, és ha az megvan, akkor a lépcsőházat vagy a járdát. Nincs ilyen, vagy ha van, akkor sem ilyen, nem teljesedik be, ha beteljesedik, akkor is csak bánat és bú. Vagy van ez a lehetőség, a Mohácsi-féle epilógus, hogy azzal mennek ki, a koffert mindig te fogod vinni, de aztán telik-múlik az idő, és átkerül a koffer Siposhoz. Vigye az, aki erősebb. Vigye a férfi. Vigye az öreg.

Fölmegy a háttér, kinyílik a színpad hátrafelé, ők mászkálnak jobbra-balra, elöl Irma, mögötte Sipos, bejárják az egész színpadot, esik a hó rájuk (nem mondom meg, milyen színű, legyen valami meglepetés), de azért az utcára nem mennek ki.

Talán ez a baj, ez a nagy kettyenés oka. Nekünk kell kimenni az utcára.