Egy kicsit ismertem. És annyira jó volt ismerni Rolla Jánost. Akkor is annyira jó volt, amikor még nem ismertem, csak csodáltam, mert ő volt a hangversenymester. Már ez a szó is akkora csoda volt negyvenöt éve, hogy a hangversenynek van egy mestere, egy ilyen rokonszenves figura, aki olyan hosszú arcot vág, amikor valami különlegesen fontos mondanivalója van a hegedűn. És, persze, ő a Liszt Ferenc Kamarazenekar, mondhatni egy személyben, bocsánatot kérek a többiektől és az utódoktól, de akkor is ő volt, egy, legalább egy generációnak ő marad, ha már nem is játszott, sőt, el se ment a koncertekre.

Aztán valamennyire megismertem, interjúhelyzet, de hát annyira kedves és természetes és normális volt, és áradtak belőle a történetek, és nem csak az volt az érdekes, hogy ezek a felfoghatatlan muzsikusok számára kollégák voltak, hanem hogy nem ment ki belőle a felfoghatatlanok iránti csodálat. Ezt mondta Isaac Stern, és ilyen volt Henryk Szeryng, amikor a szabadtéri koncerten elfújta a kottáit a szél. És Rampal volt talán a legnagyobb muzsikus, akivel játszott, és milyen volt Maurice André.

Az interjú végén ment próbálni, elővette a hegedűjét, hangolt, aztán odaadta, tessék megfogni, nem kell félni tőle. Mondani sem kell: féltem. Hogy pont abban a tíz másodpercben történik valami, amíg a Guarneri a kezemben van. Gyorsan visszaadtam, de nem felejtem el, hogy mennyire könnyű volt az egész hangszer, mintha papírból készült volna. Utána felült a biciklimre, és ment egy kört az Óbudai Társaskör körül. Akkor meg azért frászoltam, hogy ne abban a fél percben történjen valami, elesik, eltöri a karját.

De neki az a könnyűség, a hegedű volt a munkaeszköze. Meg a zenekar, persze. Ez olyasmi, amit normális ember meg sem ért, hogy lehet egyszerre hegedülni és instruálni a többieket. Hogyan hallja a csellókat, ha közben ott szól a fülében a saját hegedűje? De hát hallotta, és olyan bonyolult (még kimondani is bonyolult) dolgokat is el tudott irányítani, mint a Bartók Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára. A János egy zseni, mondta valaki elragadtatottan, amikor először játszották a művet a Zeneakadémián. Szerintem 1981-ben, a Bartók centenárium alkalmából.

Valószínűleg cáfolta volna önmaga zseni voltát, János szakember, János hegedűművész, hangversenymester, tanár. Azok közé tartozik, akikkel elképesztő szerencséje volt az embernek, amiért egy időben és egy országban élhetett.

Akkor hát: köszönöm.