Óriások a földön

Élményt kell ajándékozni. Már régebb óta mondják, és nem tudom, mennyire gondolják komolyan, de nekem most épp élményt ajándékozott valaki. Lehet, hogy nem karácsonyra szánta, csak elküldte, azzal a kísérőszöveggel, hogy: Beszarás. Richter főleg. Amire csak azt tudom mondani, hogy á, dehogy. Mind a ketten.

Richter és Dietrich Fischer-Dieskau. Richter persze Richter, de néha azt érzem, hogy az utóbbit nem árt védeni, hogy volt vagy van egy idő, amikor azt mondták, csak német bariton, ezzel a száraz, világos hanggal hogyan is állna meg a nagy bölömbikák mellett. Tény, hogy ez Fischer-Dieskaut is foglalkoztatta, meg néha mások is betették olasz operákba, olasz szereposztásba, vajon ott hogyan boldogul. Az emberek sokszor utálták, utálják ma is, ez nem Rigoletto, pedig mennyire parádés a Kubelik-lemez egyébként, ez nem Falstaff, pedig stb. Egyébként lehet, hogy mindkét esetben ez volt a szereposztás lényege, legyen egy idegen elem az olasz operai világban, Rigoletto sem olyan, mint körülötte a többiek, és Falstaff sem.

Mindenesetre ez egy Schubert-dal, Im Frühling a címe, Dietrich Fischer-Dieskau legotthonosabb otthona, és mégis Richter a beszarás. Így is van elkészítve a film, Richtert mutatják, kicsit úgy, ahogy a filmekben a zongorázó színészeket szokás, a keze nem látszik, csak a karja, ahogy matat, meg ő maga, ahogy dülöngél a széken. Tényleg benne van az egész dal, az egész zene, minden, az énekszólam már csak ráadás. Egy ideig azt hittem, a készítők is megakadtak itt, Fischer-Dieskau talán ott sincs, de aztán tágul a kép, ott van, tényleg énekel, tényleg óriás, testi értelemben is jó magas, és szól az Im Frühling, idill és elveszett idill, minden elmúlik, csak a szerelem nem. De a boldogság helyett megjött a bánat.

A kamerát kitolják a szobából, egyre messzebb kerülünk tőlük, vége a dalnak.

Most ez arról szól, hogy minden elmúlik, vagy hogy semmi sem múlik el?