Memories

A Giocondát hallgattam tegnap, nincs óriási választékom itthon, de mindegyik nagymenő énekesnőkkel, Callas, Tebaldi, Caballé, Marton. Marton! Saját szemével látja, saját fülével hallja az ember, hogyan születnek az operai legendák, ott voltam a lemezfelvételek idején, 1988-ban az Olasz Intézetben, láttam színpadon őt ebben a szerepben, és mégis szinte hihetetlen, hogy ez a hang emberből jöhet elő, végigénekel valaki három felvonást, és mindez csak a bemelegítés, most jön majd a java, az ária és az egész negyedik felvonás. Nyilván lemezfelvételnél ez nem így megy, nem sorrendben haladnak, de ez a hallgatói élmény. Vagyis az, hogy hogyan szólhat így ez a hang alul-felül hibátlan, erőteljes, hogy úgy mondjam, ellentmondást nem tűrő. Marton Éva, rengeteg felkiáltójellel.

De most nem róla akarok beszélni, hanem a lemez karmesteréről, Giuseppe Patanéról, aki, úgy látszott, végre elindul a világsztársághoz vezető úton. Nálunk viszonylag sokszor előfordult, és jelentős lemezeket készített, Pavarottival a Bajazzókat, Tokodyval az Irist, de pont elkezdődött egy nagyon sikeresnek látszó együttműködés a CBS és a Hungaroton között. Itt rögzítették a felvételeket, Marton Éva főszerepelt, mellé hozták a világhírű énekeseket, a Giocondához például Sherrill Milnest és Samuel Rameyt, mi adtuk a kórust és a zenekart, és jött Patané. Még éppen nem volt legenda, de már legendásodott, a ritmusérzéke, a hihetetlen zenei memóriája, hogy mindent fejből vezényelt, állítólag 1500 zenekari művet és 250 operát tudott kívülről. Remélem, nem mondok hülyeséget, de úgy emlékszem, a lemezfelvételeken is fejből dolgozott, és fejből is próbált. Minden készen állt, hogy elfoglalja méltó helyét a nagy operakarmesterek között, amikor Münchenben, A sevillai borbély alatt összeesett a zenekari árokban, kórházba vitték, de nem tudtak segíteni rajta. 57 éves volt.