Fel voltam készülve rá, hogy talán kevesen lesznek. Nem mintha ez nagyon fontos volna, kinek hányan mennek el a temetésére, de a társadalom időnként nagyon figyelmetlen a halottai iránt, ne emlékeztessen minket senki a halandóságunkra, elég baj az önmagában is. Rolla János amúgy sem volt egy nagy önmenedzselő, január van és hideg, mindenki talál ezer okot, hogy ne jöjjön el.

De eljöttek. Sokan, és fiatalok is bőven, hátukon hangszerrel, nyilván tanítványok, de tisztelők is szép számmal. Mikor odaértem, épp a Négy évszakból a Tél lassú tétele ment, nem is kérdés, hogy ki játssza, még így, temetői hangszórókból is egyértelmű a Czidra László által megírt díszítésekkel, finom kis indák és kacsok díszítik a dallamot. Érjek csak haza, meghallgatom. De aztán Várszegi Asztrik is adott egy ötletet, azt mondta, hogy elhangzott a Búcsú-szimfónia, az utolsó muzsikus is elfújta a gyertyát, vagy valami hasonlót. Igaza van, én is ilyennek hallom mindig a Búcsú-szimfónia végét, nem a szabadságra induló muzsikusok vidám csínyjének, hanem kidühönghetetlen fájdalomnak, hogy jaj, vége, ennek is vége. Aztán Bánó András is beszélt, említette Jean-Pierre Rampalt és Isaac Sternt, őket akár egyszerre is meg lehet hallgatni, Rolla – Rampal – Stern, van egy Vivaldi-kettősverseny albumuk. Aztán lebocsátották a hamvakat a földbe, egészen közel Kocsis Zoltán sírjához. Tényleg, ezeket is újra kellene hallgatni, a Mozart-zongoraversenyeket, nemcsak a Hungarotonnál megjelent két A-dúrt, de a Quintnél is megjelent három, még tudom is, hogy hol van a lakásban. És mióta készülök, hogy újrahallgatom a Brandenburgi versenyeket, mindkét változatot, a digitálist és az analógot, mik a különbségek, amikor még Sándor Frigyes volt a művészeti vezető, és amikor már Rolla János. És a zenekari szviteket is, azt valaha annyira nem szerettem, hogy azt hittem, magukat a műveket nem szeretem, de biztosan nem így volt, hanem akkor hogyan? És a Bartók Zene Kocsis után, hozzá képest vajon milyen?

Nem búcsúzunk. Még biztosan nem.