Lehet, hogy beakadt egy kicsit a gondolataim közé Márta István, még ha nem is szeretném, hogy így legyen, de a szerzői lemeze néhány zenétől majdnem független kérdést is fölvet. Egész pontosan azt, hogy vajon a művészekből miért lesznek művészet közeli emberek. Vannak persze, logikusnak látszó esetek, leginkább az, amikor a színészből színigazgató lesz. Azt képzeli, hogy jobban tudja csinálni, mint ahogy az ő feje fölött csinálták, aztán az esetek többségében kiderül, hogy ja, mégsem. Ezt se értem, de megszoktam. De egy zeneszerző miért alapít művészeti fesztivált Kapolcson, vagy miért igazgatja a Zsolnay Központot Pécsett? Beethoven ilyet nem csinált volna.

Azért pont Márta Istvánról jutott a kérdés eszembe, mert a szerzői lemezén Jakobi László is csellózik, az a sötétkék öltönyös, halk szavú férfi, aki a nagy zongoristák fellépése előtt megköszöni a Magyar Villamos Művek támogatását, és arra kéri a közönséget, hogy fojtsa el a köhögését.

Lehet, hogy ez valami naiv művészetimádat a részemről, de akkor sem értem. Ti már bent voltatok, a falakon belül, vagy beljebb egy körrel, közelebb a fényhez, és akkor kijöttök szervezni? Miért? És ez mit jelent? Árulás vagy kiábrándulás? Most jött a hír, hogy Kukorelly Endre könyvkiadót alapít, mert rosszak a tapasztalatai a meglévőkkel, és ő már tudja, milyennek kell lennie egy jó kiadónak. De hát azt mindenki tudja, hogy milyennek kell lennie egy jó kiadónak, inspirálónak és nyereségesnek, bár Kukorelly nem ezt mondja, hanem hogy olyannak, mint egy focicsapat. (Megjegyzem, ez is egy érdekes kérdés, a labdarúgás és a magyar irodalom kapcsolata.) Ha az ember tudja, milyen egy jó csapat, attól még nem jelentkezik edzőnek a Liverpoolhoz. Vagy ha jelentkezik, nem veszik föl.  

Kivétel: Magyarország.