Van egy jókora zenei vakfoltom, illetve több is van, de ez is van. Már ha elfogadjuk a képzavart, hogy lehet a halláson vakfolt, vagy legyen süketfolt, az sem az igazi, hiszen nem az a baj, hogy nem hallom Fischer Annie zongorázását, hanem hogy nem értem. A nagyságát nem értem, mindig csak a körülbelüliségét érzem, hogy itt is mellé, ott is mellé, ez kizökkent, maradnak lenyűgöző futamok, vagy csodálatos tíz másodpercek. Holott Fischer Annie művészete mintha épp az ellenkezőjéről szólna, az egészről, amit átlát, és a személyiségről, amely átlátja ezt az egészet, és partnere lesz a nagy zeneszerzőknek.

Ezt csak mondom, nem érzem.

Nem azt mondom, hogy nem lehet így élni, de zavar, és újra meg újra kísérletet teszek, hogy hátha már felnőttem, benőtt a fejem lágya, megértem, amit érteni kell, de nem. Most jött egy ötlet, elolvastam a Holmi honlapján, mit írt Kocsis Zoltán Fischer Annie Encore című, a Hungarotonnál megjelent lemezéről, benne bízok, másrészt ő igazán szerette Fischer Annie-t, és csak könnyebb megérteni valakinek a művészetét azok segítségével, akik szeretik is azt a művészetet. Meghallgattam az Encore lemezt, teljes rejtély, miért ez a címe, mert nem ráadásdarabok vannak rajta, hanem például Schumann C-dúr fantáziája, ami önmagában fél óra zene, ráadásnak elég megerőltető volna. De rajta van Schuberttől a Négy impromptu op. 142, ez az első szám, (első négy) ezzel kezdem. Nem is jutottam sokkal messzebbre, pedig hozzáolvastam Kocsist, aki csodálatosan elemez, és nemcsak hallgatóként érti Fischer Annie játékát, de koncertező művészként is, tudja, hogy mi zajlik a zongorázó ember elméjében és lelkében, és szereti, tiszteli, megmagyarázza…

Mégsem értem. Úgy értem a sorozat negyedik darabja, az f-moll impromptu tépett, de zavaros, az előadás szétesik, ráadásul egy plusz akkorddal végződik, a befejezetlenség érzete helyett ad egy befejezett változatot. Akárki csinálná, Kocsis nyilván a szívéhez kapna, rendőrért szalajtana, meghamisítják Schubert hagyatékát, itt viszont szép türelmesen elmagyarázza, hogy ha a kóda felé vezető utat elkapkodja az előadó, akkor valamit csinálnia kell a darab végén, különben oda a hatás. Szerintem meg így is oda a hatás, csak így még jobban oda a hatás… - vagy várjunk csak. Végül is impromptu a darab címe, improvizáció, lehet, hogy ez is belefér? De mi az, ami belefér, és mi az, ami már nem? Kitől mi fér bele? Mert Kocsis is játszotta a művet, még rá is tette a válogatott koncertfelvételek lemezére, szerintem a világon ő játssza lemezen a legjobban a darabot, de kicsit sem improvizál, minden az, amit Schubert írt.  

Nem tudom. Az biztos, hogy Fischer Annie még mindig nincs meg.