Minden életben előfordulnak nehéz pillanatok. Hogy a magam egyik nehéz pillanatáról meséljek: nemrég megpróbáltam hangoskönyvön végighallgatni A kis herceget, Alföldi Róbert előadásában. Nem tudom, mi vitt erre az útra, soha nem voltam igazán oda a hercegért, talán mert már „fölnőtt” voltam, amikor először olvastam, az én példányomat a Postabank adta ki, a szerénységéről híres Princz Gábor elnöklése idején. De tőle függetlenül sem értettem, miért helyezik A kis herceget egy polcra (akár a szó szoros értelmében is) a Micimackóval. Az egyik szipogás, a másik okosság, szellemesség, derű és elveszett Paradicsom. Mindegy, ez még nem volna elég ahhoz, hogy az ember beleszoruljon a saját elő- és utóítéleteibe, úgyhogy jöjjön Alföldi és a sivatag.

És jöttek. Talán már tényleg beszorultam az ítéleteim közé, de valahogy Alföldi hangját sem szeretem, ezt az orrváladékban gazdag orgánumot, ezeket a bizonytalan szóejtéseket, mintha néhány kavicsot tartana beszéd közben a szájában. Hogy is mondják a My Fair Ladyben? Ha a kavics jó volt Démoszthenésznek, akkor jó lesz Eliza Doolittle kisasszonynak is. Talán. De Alföldinek nem jó. És akkor itt van a történet, aminek még az eleje rendben a kalappal meg az óriáskígyóval, de aztán elérzékenyül. És ha ennyi nem volna elég, jön a legendás fordítás, Rónay György, aki valamiért mindig azt mondja: „fölnőtt”. Nem egyszer, nem kétszer, nem négyszer. Nem tudom, hogy különben is így beszélt-e, vagy ez A kis herceghez kifejlesztett modor, de úgy a nyolcadik „fölnőtt” után azt éreztem, hogy ha még egyszer ezt mondják, én feldhöz (földhöz) vágom a készüléket.

Azt mondták. Azért csak a kikapcs gombot nyomtam meg.