Van egy józan beosztás, hogy minden húsvétra jusson egy passió, én nemigen tudom tartani magam hozzá, általában egy húsvétra több is jut. Az viszont biztos, hogy a tegnapi Müpa-előadást nem tudom egynek elszámolni, mert bár szenvedni lehetett…

Rendben, olcsó poén.  

De tényleg nem az volt, már az elejétől kezdve nem volt az, akkor azt hittem, csak a tempó miatt, ami olyan régizenésen lendületes volt a nyitókórusban, de a lendület furcsa módon nem járt fokozott drámaisággal, csak sietéssel. Valahogy minden-minden elmaradt attól, aminek lennie kellett volna, eltekintve attól az egy szépséges, de nem zenei körülménytől, hogy a szoprán énekesnő várandós volt, és ez önmagában cáfolta a nagy reménytelenséget: nem egyszerűen a húsvétra készültünk, de már a karácsonyra is. A kórus nemcsak sietett (csak az elején), de csúnyán is szólt, rossz, éles női szekciókkal, rejtőzködő tenorokkal. Voltképpen egyik szólista sem tetszett, Jézusnak szép hangja volt, de nem elég szép, az Evangélista drámaian adta elő a szólamát, de bele volt szeretve önnön előadói nagyszerűségébe, viszont a hangja felső regisztere vinnyogós volt. A fuvola darabokra szaggatta a szólókat, pedig amúgy ez a puha, fás hangszín igazán tetszetős lett volna, a szólóhegedű elveszett, küzdeni kellett az álommal. Ámbár az a halál testvére, de mégsem ez volna a legáhítottabb előadói cél.

Nem tudom. Próbáltak eleget? Vagy a múlt heti két Manon Lescaut ennyit kivett volna Vashegyi Györgyből? Ha láttam volna, talán most másképp volnék ideges.