A levegőtlen présben

Arra nem emlékszem, hogy az Amikor mindig Galéria volt-e, már nevében, de most igazán galéria tetteiben, a Pozsonyi út elején (bejárat a Katona József utcából), igazi kiállítással, Percz János műveivel. Fémek fémek hátán, leginkább, mit össze nem hegesztett élete során Percz János. Tényleg, mit és mit nem, mert egy kicsit ismerősnek tűnik történet, hogy kettős életet él a művész, mármint a műveivel is, dolgozik, hogy fenntartsa magát, és dolgozik, hogy megvalósítsa magát, hogy ilyen buta kifejezéssel éljek, szóval mintha szívből is, meg pénzért is, bár a kettő egymástól élesen nem elválasztható. Ha pénzt kap, akkor is van szíve, és ha szíve van, talán akkor is kap pénzt, bár ez az utóbbi nem biztos. Hetvenes évek. Ki is volt hasonló történet nem olyan rég?

Mácsai János.

Egy kicsit mintha őt nézné most az ember, csak szoborban, mütyürben és szoborban, és a mütyürök közt is van szoborszintű, szép forma, egy gyertyatartó jut most az eszembe. Aztán egy másik, az még szebb volna, ha a stabilitás miatt nem kellene a nőalaknak békatalpakon állnia. Meg mindenféle bronzok, néha azért azt érzem, hogy ilyet kaptak a nyugdíjba vonulók a szakszervezettől, osztályfőnökök az elballagó osztálytól.

Közben meg vannak mindenféle szögek, drótok, prések, fák, kicsavart dolgok, és ha már a feliratokon Pilinszkyre hivatkoznak, tudni vélem, melyik Pilinszky-sorra: „Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.” Nem volt könnyű akkor élni. Felnőttként biztosan nem.

Közben eszembe jut, hogy mintha akkoriban lett volna egy ilyen iránya is a képzőművészetnek: el a rajztól. Meghaladni a grafikát. Még a legmagasabb szinten is. Mintha Kondor Béla is színes rajzokat készített volna, amikor festett, és mintha Percz János is fémből hegesztett rajzokat készített volna. Hogy ez miért volt így, az oktatás volt ilyen, vagy a festményeknek és szobroknak, mütyüröknek jobb ára volt, arról persze nincs fogalmam.