Az ilyesmi mindig gyanús, valakinek az utolsó utáni műve. Tudják ezt azok is, akik megjelentetik az utolsó utánit, így aztán a Találkozunk augusztusban elölről és hátulról is meg van támogatva. Előszóként az örökösök mondják el, hogy miért döntöttek a megjelenés mellett (nyilván nem azt mondják, amit mindenki gondol, hogy ez azért némi pénzt hoz a konyhára), utószóként a szerkesztő sorolja, hogy Márqueznek ez a könyve hány változatban és hány alkalommal került már elő, felolvasott belőle itt és amott, újraírta, átdolgozta, biztos, hogy hiteles. És mindenki gabózik közben.

Úgy értem, ez volt Márquez beceneve, de hogy mennyire közel állt a gyermekekhez és a közreadóhoz, azt úgy hangsúlyozzák, hogy mindenki ezen a néven szólítja. Még mindig jobban járt, mint ha magyar volna, mert akkor Gabo bácsiznák. Mindenesetre a fentiek tudomásulvételével kezdtem el olvasni a Találkozunkat, és csak bólogattam, akár ő írta, akár nem, olyan, mintha nem ő írta volna, hanem, mondjuk Vámos Miklós. Amolyan erotikus kisregény az anyja sírjához látogató nőről, aki szexuális kalandokba keveredik (vagy pont nem keveredik) évente egyszer, hát ennél a Jövőre, veled, ugyanitt szellemesebb. De olyan rövid az egész, hogy az ember nem hagyja abba, és a végére mintha a színvonal is javulna, szebbek lesznek a mondatok, ámbár a fordításban gyakran mondják azt, hogy „basszus”, ami reménytelenül a magyar földre cibálja le ezeket a latin lényeket. Talán kedvet csinál a könyv Márquezhez. Ha valaki ilyen, amikor rossz, beteg, vagy nem is ő, akkor ugorjunk neki az életműnek még egyszer.