Kicsit kockázatos az állítás, de hátha igaz. Vagy hátha nem igaz, nekem az is jó. Mindenesetre úgy látom, hogy a 20. század nagy magyar karmesterei közül Doráti Antal a legalulbecsültebb. Legalábbis itthon, mert az nagy benyomást tett rám, amikor a YouTube csatornáján Dave Hurwitz szó szerint puszilgatni kezdte Doráti klasszikus 1812 nyitány lemezét. Egyébként teljes joggal, bár lehet, hogy a szomszédaimnak más erről a véleménye, amikor ágyútűz alá veszem a két lakást elválasztó falat. Majdnem szó szerint mert ez egy ilyen lemez: egy 1775-ös francia bronzágyút sütögetnek el a nyitány alatt.

Dorátinál maradva, lehet, hogy ott rontotta el a legendává válást, hogy nem volt elérhetetlen. Jött, ha hívták, lemezeket készített a Hungarotonnak, koncertezett a Zeneakadémián, Fideliót tanított be az Operában, mindent megtett, hogy teljesen normális muzsikusnak látszódjon. Egyszer még én is lefényképeztem az utcán, fekete kalapban, kucsmában ment a szállodája felé. Csak sajnos színes diára készült a kép, sejtelmem sincs, most hol lehet. (Így veszítettem el azt a képet is, amelyen Domingo eteti tortával Sólyom-Nagy Sándort az Aida után.) Ha a többi nagy magyar karmestert nézzük: Reinerre, Széllre, Ormándyra esélyünk se volt, az utóbbi meg is mondta, hogy amíg „azok” ott vannak, addig ő nem jön, Fricsay és Kertész fiatalon meghalt, Soltit elég ritkán láttuk ahhoz, hogy őrizze szfinx-jellegét, így is volt egy Faust-szimfónia, ami, hááát… Doráti meg volt. És hiába tudom, hogy életre szóló, meghatározó élmény volt a Hetedik szimfónia a Zeneakadémián, hiába van a fejemben Starker János interjúja, amelyben megemlíti, hogy szerinte Dorátinak erősebb zenei agya volt, mint Mozartnak, ami azért mégis meghökkentő állítás, a gyakorlatban nincs bennem ez a folyamatos csodálkozás és hitetlenkedés.

De hát azért vannak a lemezek, hogy az ember sohase mondja azt: már túl késő.