A maestro most azt kéri, hogy legyenek kedvesek drukkolni neki, mert mióta eljött Japánból, egymást érik a koncertek és a próbák, és kezd elfáradni.

Kobajasi. Mondhatni, nem egy átlagos jelenség, a közönség, legalábbis a magyar közönség hozzá való viszonya sem éppen mindennapi. A fenti mondat például a Fantasztikus szimfónia harmadik és negyedik tétele között hangzott el, tolmács útján. Bezzeg azok, akik beletapsoltak az első tétel utáni csendbe, kaptak szemrehányó pillantásokat a többiektől. Most viszont hivatalosan szakad meg a szimfónia egysége vagy íve, hangulata, hogy ettől kezdve legyünk kedvesek drukkolni a maestrónak.

Rajtam ne múljon, drukkoltam, és az utolsó két tétel, ha nem is lett jobb, de legalább hangos volt. Előtte, az első három tételben a hangosság nem volt se megoldás, se lehetőség, az előadás se volt élmény, de már megint elhibáztam. Nem zenét hallgatni jöttünk, hanem Kobajasit hallgatni. Az első részben két nyitányt, a nyitányok nyitányaként pedig a karmester átvette az MMA tiszteletbeli tagságáról szóló oklevelet. Aztán Egmont, bocsánat a rossz viccért, de ha 1956-ban Kobajasi felvételét sugározta volna a Magyar Rádió, a Szovjetunió még ma is létezne. Aztán Berlioz-show, Római karnevál és a Fantasztikus szimfónia, és végül ez a tanulság: akármilyen is volt, nem felejti el az ember ezt a koncertet sem.

Nem ez a lényeg?