Ütős

Nem néztem meg pontosan, mire is megyek, Whiplash in Concert volt az előadás, azt gondoltam, hogy jön egy big band, és eljátssza a Whiplash című film dalait, jó is lesz végre valami rendes big bandet hallgatni.

Jó is volt. De az egész vállalkozás ennél sokkal bonyolultabb, úgy játszották el a számokat, ahogy a filmben vannak. Annyira pontosan, hogy közben levetítették az egész filmet, és ha megszólalt a zene, lekeverték a hangot, és élőben játszották a képek alá. A rendező után valószínűleg az est karmestere volt az, aki életében a legtöbbször látta a Whiplash című filmet.

Egyfelől persze értelmetlen vagy bizonyos fokig talán jazz-ellenes is, másfelől meg mégis nagyon szórakoztató, mintha félútra visszamentünk volna a némafilmek korába, csak nincsenek feliratok a jelenetek között. Illetve vannak feliratok is, de magyar nyelvűek, és a vászon alsó részén. Nagyon fegyelmezett, nagyon szórakoztató produkció, és talán választ ad arra is, mennyire igazi mindaz, ami a filmben történik. Ez akkor, tíz éve, a bemutató idején vitatott kérdés volt, vannak-e ilyen tanárok a jazz-iskolákban (biztosan nincsenek), hogy tényleg így zajlik-e az oktatás, repülnek-e székek, meg egyáltalán, mi van ott, ahol a jazzélet zajlik. Amire meggyőző, de nem teljesen kielégítő válasz volt, hogy hiszen a rendező, Damien Chazelle maga is tanult dobolni, hasonlít is a főszereplőjére, Miles Tellerre. Amúgy sem Teller kapta az Oscart, hanem J.K. Simmons, egyrészt mert szeretjük a gonoszokat, másrészt mert ez akkora mellékszerep volt, hogy főszerepnek is beillett.

A zenét mindenesetre el lehet játszani úgy, ahogy a filmben elhangzott, és nagyokat lehet dobolni, és egy olyan, egyébként teljesen karizmamentes dobos, mint André Charlier is óriássá lehet, mert van képi mása, neki csak ütni kell a hangszert. És ütni tud.