Mást sem lát és tapasztal az ember a világban és maga körül, mint széthúzást, megosztottságot, őket és minket, és akkor eljött egy pillanat, egy rettenetes, nemzetegységesítő pillanat: Tompos Kátya betegségének és halálának híre. Nem látok, nem hallok, nem tapasztalok mást, mint döbbenetet, ijedséget, gyászt, és ezt nem mint megfigyelő mondom, hanem mint a dolgok részese, átélője, mint ijedt és gyászoló. Van olyan, hogy nemzeti egység, hiszen Tompos Kátya neve azoknak mond valamit, akik itt élnek, itt beszélnek és hallgatnak. Ők pislogtak, ők jajdultak föl, hogy ne, hiszen olyan fiatal. Olyan ártatlan. Ne csináld ezt, édes, jó Istenem.

Félek, hogy erről csak ostobaságokat tudok mondani, nem is mondok tovább semmit, csak ez legyen itt, a Sem emlék, sem varázslat. Rémes az eléje tett ragtime-zene, rettenetes, hogy 2016 az évszám, ha jól tudom, még minden szörnyűség előtte volt. Azért színésznő, hogy át tudja élni és életni az érzést, és nem azért, hogy egy vad hajnalon arra ébredjen, hogy minden összeomlott. Vagy legalább ne most, nem akkor, majd, majd, majd.