A világ föl van háborodva Imane Helif miatt, valószínűleg joggal, mert „biológiailag” férfiként indul a nők mezőnyében ökölvívásban, ami, ha jól értem, a hormonszintjét jelenti, nem magukat a nemi szerveket. Nem először történik ilyesmi a modern olimpiák történetében, Rióban Caster Semenya volt nemileg gyanús, nekem korábban Jarmila Kratochvilova sem tetszett, de azt mondták, hogy a férfias mozgása és izomzata a nagy dózisban bevett B 12 vitamin következménye. Igaz, ő nem is lehetett olimpiai bajnok a bojkott miatt, de a világcsúcsához még Caster Semenya is csak egy másodperces közelségbe tudott jutni. Az 1936-os berlini olimpián magasugrásban negyedik lett Dora Ratjen, akiről két év múlva kiderült, hogy igazából Heinrich, mert a vasúton feltűnt a kalauznak, hogy egy női ruhába öltözött férfi utazik a vonaton. Az olimpiai bizottságoknak nem tűnt föl. És van még bőven hasonló eset, férfihormonnal kezelt NDK dobóatléták, akik ma férfiként élik, remélhetőleg boldogan az életüket.  

Az egész azért különös, mert a csalás, ha csalás, mindig egyirányú, férfiak versenyeznek a nők között, holott az ókori legenda fordított, nő indult futásban a férfiak között, de a nagy loholásban elhagyta a ruháját, és kiderült az igazság. Persze, ez csak egy a legendák közül, amelyek azt magyarázzák, miért is kellett Olümpiában meztelenül versenyezni. Az ember azt gondolja, hogy nem ez a legjobb megoldás, mindenféle zavaró libegések és lebegések történhetnek az izgalmas helyeken, alsógatyában vagy ágyékkötőben egyszerűbb lett volna. De hát (ez már egy másik legenda) egy Orszipposz nevű versenyző még a 15. olümpiai versenyen elhagyta az ágyékkötőjét, és akkor azt gondolták, hogy talán ez a legjobb, ha az apró ruhadarab sem hátráltatja az embert.

Nyilván néhány kéjelgésre hajlamos ember azt kérdi most, hogy vajon miért nem lépnek vissza az antik eszmékhez, miért nem pucéran versenyeznek az atléták. Szerencsére a sportszergyártók ebbe úgysem mennének bele.