Újra játsszák a mozikban (bizonyos mozikban) az Én, Claude Monet című filmet. Ha egyáltalán ez film, nem nagyra nőtt tévéműsor, ami nem feltétlenül hátrány. Mindenesetre a legegyszerűbb megoldással élnek, mert Monet annyira megszállottan festett felnőtt élete során, hogy ez is elég: képeket mutatnak, és közben részleteket olvasnak föl a leveleiből. Elég idegesítő a narrátor, mert el akarja játszani Monet hangulatait, de Monet majdnem mindig rossz hangulatban van. Vagy lehet, hogy csak akkor írt levelet, amikor rossz hangulatban volt. És a rossz hangulat is többé-kevésbé teljesen átlagemberi. Eleinte azért ír leveleket, mert nincs pénze, amikor meg már van pénze, azért ír leveleket, mert mindenki meghal körülötte, első feleség, (igaz, akkor még pénze sem volt), második feleség, gyermek, festőtársak. Azért van egy különlegesség is, mert szürkehályog miatt elveszíti a színérzékelést meg utóbb a látását, de ezek szerencsés módon a műtét után visszajönnek. Monet élete azonban így is meglepően hosszú volt, ahhoz képest, hogy mekkora pocakja volt, és folyton dohányzott. Nyilván azok a festékből felszálló jó kis vegyszergőzök tehetnek róla.