Rakosgatom a dolgaimat, s egyszerre a kezembe akadt egy kazetta. Polgár László és Schiff András játssza-énekli rajta a Téli utazást, Schubert dalciklusát. 1997 decemberében volt az esemény a Zeneakadémián, és aki ott volt, úgy emlékszik rá, mint a közelmúlt koncertéletének kivételes pillanatára. Aki nem volt ott, az is, de nekik könnyebb.

Ezzel már el is mondtam a tanulságot. Betettem a kazettát, kellő komolysággal, ünneplőbe öltöztetett lélekkel, és hááát, és sajnos… Nem túl jó. Vagyis jó, ahol számít rá az ember, a szép hang és  szép zongorahang, de egyáltalán nem érezni az előadók közötti nagy összhangot, hogy Polgárnak csak végig kellene sétálnia a szivárványhídon, amit Schiff játéka feszít ki alá, vagy hogy mennyire érdekes párbeszéd alakult volna ki a két előadó között. Schiff az elejétől hajtja a tempót, menjünk, menjünk, Polgárban végig érzékelhető a bizonytalanság, nem nyugodt és nem is tiszta az éneklése, de ez a nyugtalanság nem valami interpretációs nyugtalanság, a hős vergődése az életben, csak az énekes vergődése a dalokkal.

Aztán eljutnak az utolsó dalig, A kintornásig, és nem is tudja az ember, mi történik, rájönnek, hogy ennek vége, már nem kell izgulni, vagy bekapcsol valami előadói ösztön, ennek szépnek kell lennie, nem lehet élmény nélkül elbocsátani a közönséget, és a dal, ha nem is problémátlan, de súlyos, komoly, szép.

Most nem tudom, mit gondoljak. Koncert és hangfelvétel két teljesen különböző dolog? Vagy van egy közös közönségélmény, ha valamit jónak akarunk hallani, akkor azt jónak is halljuk, függetlenül a tényleges minőségtől? Egyáltalán: érdemes újrahallgatni egy koncertet, vagy mindig ez lesz a tanulság, hogy nem is volt olyan jó?