Nem azt mondom, hogy Baráth Emőke pályája csúcsára érkezett, ahhoz nem hallottam őt elégszer énekelni, de elképesztő volt, amit az újévi Évszakokban nyújtott. Hangban is, kedvben is, csak ahogy állt, és kihúzta magát, amikor a történet szerint épp őt dicsérik, ahogy vitte magával Sebestyén Miklóst, akiről bemondták a koncert előtt, hogy kisebb megbetegedéssel bajlódik. Jót tesz neki a kisebb megbetegedés. Jaj, remélem nem vagyok sem hálátlan, sem baljóslatú, mert egyik sem szeretnék lenni.

Ilyenkor, hogy az ember érezze, nem ment el a józan esze és ítélőképessége, kell valami rosszat is mondani, pedig nem is olyan könnyű, de ha már kell, akkor azt a kórusra verném rá. Szépen énekeltek, de – talán az elhelyezkedés miatt – nem voltak annyira intenzíven jelen, mint a Concentus Musicus Wien. Másfelől meg az is igaz, hogy a Concentus nagyon ott volt, csúnya és szép hangokkal, oboaszólóval, csörgőkkel, recsegő kürtökkel, fűzfán fütyülő rézangyalokkal, szólóhegedűvel a Tél Hanna-áriájában. Mindennel, ami nem megszokott, és mindennel, ami megszokott, hogy valami pompás interpretációs hídon sétáljunk a Paradicsomba: az, amit reméltünk, és nem az, amit ismerünk.   

Jaj, de jó, jaj, de jó, Fischer Ádám, köszönjük.

Van egy dilemma, nem tudom, másban is megvan. Az ember tudja, hogy a két nagy Haydn-oratórium közül A teremtés a nagyobb vagy még nagyobb, Az évszakok a nagy siker utáni második kísérlet. Vannak jelentős karmesterek, akik nagyon is érvényes Teremtés-lemezt készítettek, akár többet is, és eszükben sem volt Az évszakokkal bajlódni. De az elméleti tudás ellenére hozzám mindig Az évszakok állt közelebb. Az valahogy földközelibb, az angyalok kara helyett a fonó lyányok énekelnek benne, az égi körök mozgása helyett azt figyeljük, hogy vajon eljut-e a téli pusztán eltévedt vándor a házig.

Eljut. Ez is a történet csodája. Ha belegondolok, hogy ma egy komponista mit alkotna Az évszakok címmel, leálló Golf-áramlatot, olvadó gleccsereket, kiszikkadt földeket, kiszáradt tavakat. Kétszáz éve meg madarak, állatok, hidegség, hőség, és a mindig időben érkező enyhület. Folyton megjön az eső, és soha nem ver agyon senkit a villám. Ráadásul a parasztok örömmel hajtják a vadakat derék földesuraik fegyvere elé, köszönjük, hogy ki tetszenek irtani a nyuszikat, és sajnáljuk, hogy pockokra nem tetszenek vadászni.

Mondani csak azt akarom ezzel, hogy ha tudom is, és elfogadom, hogy A teremtés még nagyobb zenemű, azért Az évszakok a kedvesebb a szívnek, talán mert azt előbb ismertem, talán mert bennem van az óvatosság: biztos jó lesz odafönt, az égben, de egyelőre legyen jó idelent. És most pont jó is.