Tom Johnson

Az már soha nem fog kiderülni, hogy Tom Johnson nélkül mekkora sikere lett volna az amerikai minimalista zeneszerzőknek. Lehet, hogy ugyanakkora, mint így lett, de a történelem csak egyszer történik, és pont úgy történt, hogy Tom Johnson a hetvenes évek elején azt mondta: valami nincs rendben a világgal. Úgy értve, hogy őt estéről estére nagy élmények érik a különféle koncerteken és alternatív helyszíneken, aztán ennyi, nincs a dolognak folytatása, nem írnak róla a lapok, nem beszélnek eleget róla az emberek. Hogy valaki hiányzik a sajtóéletből, az az ember, aki recenziókat és elemzéseket közölne arról, mi történik Amerikában az új zenében. Ha nem csinálja senki, akkor kénytelen ő csinálni, így aztán föl is vette a munkát, írta a kritikákat, és hirtelen a komponisták azt érezték, amit ma nem érezhetnek: nem mindegy, hogy mit csinálnak.

Tíz évig járt és írt szorgosan, közben persze nem csak koncerteken volt jelen, az egyik írása például a Central Parkban fütyülő rigó énekét elemezte, aztán abbahagyta, mert szép dolog hallgatni, de számára még szebb dolog volt írni a zenét. Persze a sorrend nem ennyire elvágólagos, az írások és a zeneművek azért egy időben készültek, míg a végén maradt a zene. Tom Johnson csöndben létrehozott egy nagy, kortárs zenei slágert, a Négyhangú operát, amit illik ismerni, még én is el tudnám énekelni belőle azt, hogy „a duett csak egy nagyon rövid téhéhéhéhéma, tíz variációval”. A variációk számában nem vagyok biztos. Mintha az írásaival készítette volna elő a saját műve helyét, de persze ez is történhetett pont fordítva, addig hallgatta, amíg rá nem jött, hogy ilyet ő is tud, és mivel jól ismerte a hallgatói pozíciót, tudta, mi az, amit kibírunk. Az azért jó érzés, hogy volt valaki a vadak között a mi oldalunkon.  

Nyolcvanöt éves volt.