Mozdonyzene

Honeggert hallgattam, egy szép, régi lemezről. Tényleg szép, Hermann Scherchen a karmester, a zenekar egy kicsit homályosan van megnevezve, Philharmonic Symphonic Orchestra of London, ez most a Londoni Szimfonikusok vagy a Londoni Filharmonikusok? Vagy mindkettő, vagy egyik sem? Nyilván okkal ködösítenek, valakik valakivel szerződésben voltak, és a másik fél nem a Westminster lemezkiadó volt.

Szóval Hermann Scherchen vezényel, akkor (és korábban is) az új (értsd 20. századi) zene apostola, vele vették föl először a Mahler 7. szimfóniát, de játszott Bartókot is, meg Honeggert is. Ha még magyar vonatkozásokat keresünk, Svájcban Scherchennél bujkált egy ideig Radó Sándor, a híres 2. világháborús kém, de hát itt már bizonytalankodik az ember, a kémek életrajza nem véletlenül homályos.  

Ami viszonylag egyértelmű, hogy rajta van a lemezen Honegger zeneműve, a Pacific 231. A darab címe ellenére nem valami háborús békevágyról szól, hanem nagyon is harcos és mondhatni futurista zene, a Pacific 231 egy mozdonynak a neve, az pöfög és zakatol a szimfonikus zenekarban.

Ami miatt az egészet mesélem, az a lemezborítón lévő szöveg, azt mondja, hogy kevés olyan 20. századi zenemű van, amely népszerűvé tudott válni, de azért akadnak ilyenek is. Ravel Bolerója, Hacsaturján Kardtánca és a Pacific 231.

A Bolerón nincs mit vitatkozni, de a Kardtáncnál mindig azt érzem, ez amolyan buta zene, ámbár lehet, hogy nincs igazam. A Pacific 231 meg mintha eltűnt volna a koncertekről. Nálunk soha nem is volt erőteljesen jelen, van annyi lemaradásunk, hogy Honeggerre nem érünk rá, ha valami, akkor a Jeanne d’Arc a máglyán, de a világban sem játsszák sokat, és alighanem egyre kevesebbet. Vagy talán az újabb generáció már föl sem ismeri a si-hu-hút?