Flórez meséi

Megint nem vagyunk elegen, de még sokan sem, pedig jó az előadás. Nagyon jó. Közvetítés a Covent Gardenből, amit ma már nem is Covent Gardennek hívnak, még csak nem is ROH-nak (Royal Opera House), hanem Royal Balett & Operának, de azért ugyanaz, legalábbis ami minket illet. Csak nem sokan vagyunk, akik úgy érzik, hogy őket illeti a Hoffmann meséi élő közvetítése. Biztosan baj, hogy az angolok hajthatatlanok, hétkor kezdenek, ami nálunk 8, a Hoffmann, ami nem szörnyű hosszú, majdnem éjfélre ér véget.

De hát Juan Diego Flórez a főszereplő, aki ugyanolyan jó, mint itt volt decemberben, a Müpában, a hangja beérett, de a magasságai megmaradtak, még hozzá is tesz egy kicsit az egyébként sem könnyű szólamhoz. A rendező Damiano Michieletto egy kicsit mintha mindent túlbonyolítana, egyetlen visszaemlékezéssé foglalja össze a felvonásokat, az ősz huligán a nagy szerelmeiről mesél, a babáról, az énekesnőről és a kurtizánról. Van a sorrendnek így is logikája, az első a hevület, szinte mindegy, ki iránt, a második az igazi, nagy szerelem, a harmadik meg a levezetés, testiség. Van hozzá énekesnő is, Giuliettát Maria Costa Jackson énekli, egy kicsit olyan, mint Rossy de Palma az Almodóvar-filmekből, csak szőke parókával.

Ami a túlbonyolítást illeti, Hoffmann a történetben rövidnadrágos diákból öreg harcsává változik (nem a szó szoros értelmében), Antónia ugyan hivatalosan énekelni nem tud, de ebben a rendezésben táncosnő szeretne lenni, két mankóra támaszkodik, esik, kel, meghal. Kétségtelenül logikusabb, mint szépen énekelni arról, hogy jaj, nem szabad énekelnem. A négy gonosz nevetségesen sátánkodik, nyalogatja azt a szegény leányt, lehet, hogy a nézőtérről ez hátborzongató, a moziban csak de hülyék vagytok-élmény.

Akkor is jó. Lesz még ebben az évadban Turandot és Walkür, nem érdemes kihagyni.