Egy rossz költő mily megindító, írta Kosztolányi. És egy rossz színész?

Ebédelek, amikor csöngetnek. Őszes férfi áll az ajtóban, zaklatott, kicsit zihál. Megismerem-e. Nem. De furcsa, pedig itt lakik szemben, mondja, és a keresztnevemen szólít. Közben azért odapillant az ajtón a névtáblára. Talán többet kellene kukkolnom a távcsővel a szembeszomszédokat. Szellemeskedek.

Nagy bajban van. Lerobbant a kocsija az országúton, apáék (?) meg Tokajban vannak. Beszélt az autómentőkkel, de hát az hetven-nyolcvanezer forint volna, az rengeteg.

Rengeteg, értek vele egyet.   

De itt van ez a srác, akinek csörlős kocsija van, azt mondja, elhúzna huszonötezerért. Hogyha tudnám ezt a pénzt kölcsönözni két-három órára.

Közben enyhe alkoholszag árad belőle, jelezve, hogy azért meg kellett magát erősíteni ehhez a fellépéshez.

Nem is tudom, mit tehetek érte. Nem megyek bele a játékba, még látszatból sem, hogyne, persze, csak hadd fényképezzem le a személyi igazolványát, kedves Tamás, sőt, téged, magadat is, nem mondhatom neki, hogy haha, ennyire hülyének nézek ki, mert lehet, hogy pár év múlva már nem is ennyire hülyének nézek ki, hanem ennyire hülye is leszek, hiszékeny család vagyunk, néhányan már bedőltek nálunk ilyesminek. Nem gorombáskodok vele, bár lehet, hogy az mások szempontjából hasznosabb volna, hanem előadok egy másik színjátékot, amit, ha jól látom, mostanában sokan játszanak el, akik még magyarázkodnak a koldusoknak: nincs készpénzem, kártyával fizetek mindenhol.

Nem lehetne mégis? – kérdezi, de már száll is be a liftbe.

Mindig azt gondoltam, azért nehezebb komédiát játszani a tragédiánál, mert az utóbbiban biztathatja magát a színész, nem alszanak, csak meg vannak rendülve. De ha nem nevetnek, akkor valami nincs rendben a vígjátékkal. De ez a műfaj még nehezebb, még egyértelműbb. Ha nem fizet, nem voltál elég jó.