Tiszta Frankenstein

Bocsánat, ha túl nyilvánvaló dolgot mesélek, de úgy vettem észre, hogy a mindennapokban gyakran összekevernek két embert, Frankensteint és Frankenstein fiát. Úgy értem, ha valakinek kockafeje van, vagy nagy öltések az arcán, akkor azt mondják rá, hogy tiszta Frankenstein, pedig Frankenstein nem ő a történetben, hanem a tudós, aki mesterséges módon hoz létre életet, összevarrogatja a szerveket, áramot vezet a testbe isteni szikra helyett. Aztán viseli a következményeket, sok szempontból ugyanazokat, amelyeket istennek is el kell viselnie. Az öntudatos lény társra vágyik, és egyéb követelései is vannak, boldog akar lenni.

2011 óta látható az Urániában a londoni előadás, két változatban, hiszen két változatban ment az Olivier Theatre-ben is, vagy Benedict Cumberbatch Frankenstein, és Jonny Lee Miller a teremtmény, vagy fordítva. Tegnap végre láttam, Benedict volt összeeszkábálva, teljes csoda, ráadásul veszélyes csoda. Nem azzal játszanak, hogy van két híres, filmekben is szereplő színészünk (egyébként több is van), hanem kockázatvállalós színház. Hosszú-hosszú néma jelenettel indul, a lény születésével, áttöri a test a burkot, és aztán csúszik, mászik, kapaszkodik, megpróbál fölállni, esik, kel, a végén csak két lábra áll, és elindul. Nagyon kell tudni hozzá, hogy se unalmas, se nevetséges ne legyen, de nagyon tudnak is. A rendező Danny Boyle.

Akit csak egy kicsit is érdekel a színház, a film (mert ebben a formájában film is), a saját vagy a mások élete, annak látnia kell. Pedig ez az előadás még a mesterséges intelligencia kora előtt készült. (Érdekes fölfedezni egyébként, hogy a Kincsem című film alkotóit is érdekli a színház meg az élet, mert gond nélkül merítettek az előadásból.)

Nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy az előadás után hazamentem, a tévében épp a Paris Saint-Germain játszott az Aston Villával, a kapuban Gianluigi Donnarumma, akinek decemberben beletalpaltak az arcába. Így néz ki. Tiszta Frankenstein.